Hányszor elsirattuk már a westernt, hányszor? És mégis időről-időre mindig akad egy film, ami visszaadja a hitünket abban, hogy van még létjogosultsága a műfajnak. Ami nem meglepő, hiszen a kliséken túl olyan örök dolgokról szól, mint barátság, bosszú, megbocsátás, stb. John Wayne-en és Clint Eastwood-on edződve soha nem gondoltam volna, hogy éppen egy ausztrál western fog földhöz vágni, nem a látvánnyal, hanem a stílussal és a súlyos erkölcsi mondanivalóval. Pedig pontosan ez történt, kiváló alkotásról van szó, igazi gyöngyszem!
Charlie Burnes (Guy Pearce) főállású bandita visszautasíthatatlan ajánlatot kap Stanley kapitánytól (Ray Winstone): ölje meg a bátyját, aki szintén ebben a szakmában tevékenykedik, viszont bevette magát hegyekbe, ezért az igazságszolgáltatás számára elérhetetlen. Ha megteszi, elengedi őt és az öccsét, Mike-ot (Richard Wilson). Charlie elindul hosszú útjára az ausztrál sivatagban, és meg kell hoznia egy olyan döntést, amelynek nincs jó megoldása...
Nem lacafacáznak sokat az alkotók, mindjárt az elején kiderül, hogy ez bizony nem matiné, hanem kőkemény western, a romantikát felejtsük el, az ausztrál sivatag még a legendás vadnyugatnál is macsóbb vidék. Nem kaptak agybajt a színészek a szövegtanulástól, itt inkább a képek, a tekintetek, a fények, az árnyékok beszélnek. Brutálisan egyszerű, nyersen sokat mondó alkotás a testvéri szeretetről, az erkölcsről, a bűnről, az emberi természetről, a szerelemről, vagyis körülbelül mindenről, ami fontos az életben. Nem könnyű film, nézni sem jó, mégsem ereszt a történet, a zárókép pedig katartikus.
Igazából nem tudunk meg túl sok mindent Charlie-ról, végülis mindegy, hogy honnan jött és hová megy, az a belső vívódás a fontos, amelyen keresztülmegy, amikor egy olyan megoldhatatlannak tűnő erkölcsi kérdéssel szembesül, hogy megölje-e a velejéig romlott, brutális gyilkos bátyját. Aki azonban mégis a testvére, együtt mennek el az öccsükért, és a tragikus fordulat után még nehezebb meghozni a végső döntést. Ebben a rideg világban különleges sziget a Stanley házaspár otthona, a kettejük közötti harmónia menedéket jelent a mindennapokban, azonban a kapitány tudja, hogy Mike miatt a látszólagos nyugalom brutálisan szét fog hullani, és ez pontosan így is történik. A film vége zseniális, nagyon erős jelenetek égnek bele a néző retinájába.
A forgatókönyv jól sikerült, a karakterek nagyon jól meg lettek írva. Még a mellékszereplők is erős jeleneteket kaptak, akár a szerencsevadász Jellon Lambról (John Hurt értő tolmácsolásában), akár az önjelölt bíró, Eden Fletcher (David Wenham) alakjáról van szó. A testvérek különbözőek, Mike fiatal és nem túl erős jellem, Charlie hallgatag, Arthur brutális gyilkos, aki csak a testvéreire tartogatja az érzelmeit. És akkor a sorsuk súlyát cipelő ausztrál őslakosokról, és a nem túl emberséges katonákról nem is beszéltem. Martha a szépséget és a finomságot képviseli ebben a brutális világban, Stanley kapitány pedig egy jó ember a sok elveszett lélek között, aki tudja, hogy csak akkor őrizheti meg józan eszét ebben az érzelmi sivatagban, ha megteremti a saját maga oázisát. Ausztrália természeti szépsége remek háttér a filmhez, ki is használja az operatőr, akad itt vágtázás a sivatagban, pokolian egyszerű testvéri beszélgetés a naplementében, stb. Súlyos erkölcsi kérdéseket feszeget a film, amely éppen a brutális egyszerűségével tudja a legjobban kifejezni ezeket a zsigerig hatoló problémáknak az univerzalitását. A zene (Nick Cave) kiválóan festi alá a történetet, a vágások jók.
Guy Pearce szokásához híven tökéletesen hozza a karaktert, az ő Charlie-ja befelé él, csak a tekintete árulja el időnként a lelkében zajló viharokat. Nem rossz, nem jó, csak egy ember, aki olyan helyzetbe került, amelynek nincs jó megoldása, és ennek a tragikumát tökéletesen átéli. Danny Huston kiváló a brutális gyilkos testvér szerepében, meg tudja mutatni a figura emberi vonásait is. John Hurt zseniális rövid epizódszerepében, Emily Watson kihozza a maximumot a szerepéből, Ray Winstone érzékeny alakítása kiemelkedik még ebben a rendkívül erős szereposztásból is.
Nem tudom, miért lepődtem meg azon, hogy milyen erős filmhez van szerencsém, hiszen John Hillcoat rendezte nagy személyes kedvencemet, a Fékezhetetlent, amely a saját műfajában van olyan jó, mint ez a kiváló alkotás. Akad benne néhány üresjárat és néhány gyönyörű, de üres kép, de összességében brutálisan mélyre ható dráma, olyan kietlen és kegyetlen, mint az ausztrál sivatag, egyedi stílussal és katartikus pillanatokkal.
Erős film, Guy Pearce kiváló alakításával, kötelező darab!
8/10