A Pixar friss hanyatlása meglehetősen fura annak fényében, hogy sokáig ők alkották az animációs világ élvonalát, folyamatosan újabb és újabb kreatív ötletekkel söpörve le az asztalról a jellemzően egy-egy sikerfilmjük folytatásaiba menekülő konkurenciát. Azonban idén A Lego-kaland egy olyan élményt tudott nyújtani, amire még talán a Pixar sem volt képes. És ha visszamegyünk az időben az alkotói, Phil Lord és Christopher Miller első filmjéhez, akkor még inkább ezt tapasztalhatjuk.: a Derült égből fasírt bátran felveheti a versenyt a Pixar legjobbjaival.

Flint Lockwood (Bill Hader) mindig is feltaláló akart lenni, de az összes találmánya balul sült el. Amikor kisvárosa vezető szardínia-gyártóból kereslet híján egy szürke és szardíniát szardíniával fogyasztó hellyé válik, elhatározza, hogy egy vízből ételt előállító géppel dobja fel az étlapot. Ezúttal azonban a bénázásból valami jó sül ki: a véletlenül a felhők közé lőtt gépnek köszönhetően az égből kaja kezd hullani, méghozzá olyan, amilyet ő szeretne. Azonban szembe kell néznie azzal, hogy ezt az adományt sem lehet felelőtlenül használni.

Lord és Miller egy egészen erőlködéstől mentesen elbűvölő és humoros filmet pakolt össze, amely egy-két gyenge mellékszereplőt kivéve szórja a változatosabbnál változatosabb poénokat, tökéletesen érvényesíti a csehovi puska elvét (külön kedvenceim voltak Flint újra és újra visszatérő gyerekkori találmányai). De a pazarul átgondolt szerkesztésen és az öniróniától a szóviccekig a teljes skálát bejáró humoron kívül az az igazán remek ebben a produkcióban, hogy ki tudja használni az animációs műfaj jelentette korlátlanságot. A legtöbb alkotás ugyanis egy-egy beszélő állattal letudja azt, hogy tulajdonképpen bármi megtörténhet a vásznon, azonban alkotóink itt jelenetről jelenetre próbálják valamilyen képtelen ötlettel felülmúlni az előzőt, így aztán hamburger-esőtől a puding-házig mindent kihoznak a témából, ami csak lehetséges.

Az egyetlen probléma itt is az animációs filmek visszatérő gyermekbetegségével, az érdektelen és közhelyes üzenettel van. Bár a mű szerencsére nem tölt sok időt azzal, hogy az egyediségről szóló dicshimnuszt és a "mindenki jó valamiben" sablonokat ledarálja, engem ezerszer jobban érdekeltek volna a mellékesen megpendített szálak például az erőforrások pazarló használatáról és a környezet túlterheléséről. Mert ha akart volna, erről az alkotás legalább olyan jól mesélhetett volna, mint mondjuk a Wall-E (és némiképp fontosabb mondanivalónak is tartottam volna a jövő generációi számára), úgyhogy ilyen szempontból mindenképpen csalódás, hogy a könnyebb utat választotta.

De ha nem várunk megrendítő szavakat és könnyfakasztást tőle, akkor ez a film tulajdonképpen egy remek szórakozás, sokkal jobb, mint amit rengeteg felnőtteknek szóló mű nyújtani tud. Ráadásul erre annyira páratlanul kiegyensúlyozottan és természetesen képes, hogy ezt már a készítőknek sem sikerült megismételniük következő animációjukban. Sajnálatos, hogy ennek ellenére milyen kevesen ismerik és értékelik.

9/10