Bő 1 éve úgy könyveltem el a Utopiát, mint az egyetlen sorozatot, amelyet szokatlan módon nem a történet miatt nézek. A szériát számomra valóban nem a közhelyes összeesküvéses koncepció, az esetenként gyenge karakterek adták el, hanem hogy mindez egy akkora mennyiségű egyediséggel volt nyakon öntve, ami miatt egyszerűen muszáj volt nézni. A második évad pedig ezen az élményen egyszerre tudott fokozni és rontani is.
Miközben főhőseink azt gondolják, sikeresen megakadályozták a Janus elterjesztését, az valójában még csak most kezdődik. Michael Dugdale (Paul Higgins) a Corvadt igazgatói posztján megörökölve kénytelen egyengetni a vakcina útját, amelynek hatóanyagát immár a fogságban tartott Jessica Hyde (Foina O'Shaughnessy) véréből nyertek ki. Azonban Ian, Becky, Grant, vagy éppen Arby sem kerülheti el, hogy újra belekeveredjenek a dologba, és ismét összemérjék az erejüket náluk sokkal hatalmasabb emberekkel.
De már ezzel is túlságosan előreszaladtam, ugyanis a sorozat mindenkit ledöbbentett azzal, hogy egy komplett flashback-résszel indított Milner és Philippe Carvel múltjáról. Tom Burke és Rose Leslie páratlan alakításával pedig talán az Utopia legjobb epizódja rajzolódott ki előttünk, amely végre képes volt súlyt adni az addig inkább az összeesküvés-elméletek komolytalan homályával felruházott eseményeknek. A jelenbe visszatérve a folytatás is tudta hozni ugyanezt a színvonalat, azonban az évad közepe tájékán számomra hatalmas lejtőre került a mű.
Eddig sem a sztori volt a produkció legerősebb része, és tulajdonképpen minden bizonnyal arról van szó, hogy a Utopia átugrotta számomra a cápát, de egyre inkább tűnik úgy, hogy a koncepció egyszerűen kifulladt. A történet erősen kezd A szökés azon késői szakaszaira emlékezni, amikor jobb híján már Michael Scofield nagyanyjának unokatestvéréről is kiderült, hogy nagy összeesküvés része volt, és a halottnak hitt rokon még él. Ugyanez a közös vonás jelenik meg abban is, ahogyan átgondolt karakterfejlődések és csoportdinamika helyett műkonfliktusokkal, ötletszerű döntésekkel és a szemben álló felek egy oldalra pakolásával próbálkozik a sorozat kitölteni a narratívát. Ez viszont szükségszerűen azt jelenti, hogy minden momentum nagyjából a megtörténtével súlytalanná is válik, az egyediség pedig már csak a hangulatot jellemzi, a cselekményt nem.
A főbb vonások viszont ettől függetlenül nem változtak, a Utopia továbbra is egy elképesztően fényképezett, lenyűgöző rendezői megoldásokat sorakoztató darab (a 3. epizód nyitójelenete örökre az agyamba égett) , amely tudja hozni ugyanazt az atmoszférát, mint az első évad során. De ha megnézzük az akkori és a mostani végső fordulatot, pontosan látszik, hogy mennyit veszített a történetmesélés a színvonalából, és rövid idő alatt hogyan vált egy jó koncepció izzadtságszagú stílusgyakorlattá, amely maximum egy-egy jelenet erejéig működik.
A Utopia teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
