Rengeteg film van évtizedekkel ezelőttről, amelyeknek az azóta végbement fejlődés fényében csak a filmtörténelmi jelentőség maradt. Ez a darab pontosan ilyen: egykor még műfajt teremtett és talán még minőséginek is gondolták, ma viszont már a B-kategóriában sem számítana különösebben erős alkotásnak.

Dr. Robert Morgan (Vincent Price) tudomása szerint az utolsó élve maradt ember a világon, amelyet vámpírok özönlöttek el. Főhősünk minden nap felkel, szisztematikusan gyilkolja a nappal tehetetlen lényeket, éjszaka pedig házába zárkózva hallgatja, ahogy egykori ismerősei próbálnak betörni hozzá. A feleségét és lányát gyászoló férfinak így minden nap új erőt kell találnia magában, hogy folytassa a küzdelmet és a keresést más túlélők után.

Ha a történet ismerős, az nem véletlen, ez a mű az egyik adaptációja (a 3 közül) Richard Matheson: Legenda vagyok c. (kis)regényének. Olyannyira, hogy a szerző maga is részt vett a forgatókönyv megírásában, hogy aztán a későbbi átírások nyomán végül levegye a kezét az egész produkcióról. (A stáblistán nem is a saját nevén szerepel.) Ez pedig tökéletesen látszik is a végeredményen: a film egészen szolgaian követi a könyvet, amellyel csak az az egy baj van, hogy nem filmvászonra termett. Így kezdetben borzasztóan sok szájbarágós narrációt hallhatunk ("Most éppen leveszek egy konzervet a polcról" szinten), majd amikor épp kezdenénk unatkozni, következik egy még unalmasabb, hosszú flashback-szekvencia, bizonyítva, hogy Mathesonéknak fogalmuk sem volt, hogyan építsenek fel szerkezetileg egy filmet. A produkció utolsó harmadán pedig az is remekül megmutatkozik, hogy az eredeti regénynek pont a lényegét és zseniális lezárását nem sikerült átemelni.

Ettől függetlenül a film nem teljesen reménytelen, a sztori érdekessége, ügyesen megírt párbeszédei sokat dobnak a színvonalon, a rendezés a korához képest kifejezetten fókuszált és feszes. Még valamiféle látványt is sikerült belecsempészni a kihalt római utcákkal (amelyeket elég esetlenül próbálnak amerikainak eladni), úgyhogy ha eltekintünk attól, hogy inkább egy diavetítéssel illusztrált felolvasóesttel van dolgunk, mint mozgóképpel, egészen jó benyomást is tehetne az összkép.

Ennek az alkotásnak az volt a nagy szerencséje, hogy egy olyan korba született, amikor még bárhová lépett, az érintetlen terület volt. Ezt pedig tényleg annyira jól csinálta, hogy teljesen jogosan szolgált inspirációként később Romero zombifilmjei számára. Ma viszont már az élőhalottaktól megcsömörlött közönség csak legyintene rá, és az a szomorú helyzet, hogy Matheson művének esszenciáját még a 2007-es (kegyetlenül átírt) verzió is jobban ragadta meg. 

5,5/10