Vannak művek, amelynek elkészítésekor nem tudom, ki gondolhatta azt, hogy ezekre szükség van. Most nem feltétlenül a különböző hulladékokra vagy egyes teljesen felesleges remake-ekre gondolok, mert bizonyos szinten van ráció azok elkészültében is. Ez a darab nem tartozik egyik kategóriába sem, azonban gyakorlatilag hibátlanul képes arra, hogy semmivel ne legyen több általa a filmezés.

Erol (Haley Joel Osment) még gyerekként vesztette el édesapját (Rufus Sewell), aki rejtélyes módon tűnt el egyik napról a másikra. 12 évvel később nagyapjától (Victor Garber) tudja meg, hogy apja egy időgépen dolgozott, és minden bizonnyal a múltban ragadt. Mivel Erol maga is hatalmas tehetség, ezért úgy dönt, megpróbálja ő maga is létrehozni a gépet, hátha ezzel megváltoztathatja a múltat. Viszont komoly dilemma elé kerül, amikor rájön, hogy tudósi ambíciói miatt elveszítheti a családját.

Ezzel a filmmel egész pontosan csak egy darab probléma van, az viszont annál nagyobb: amit nem a Pillangó-hatásból loptak benne, az klisés és teljesen érdektelen. A teljes második felvonás tulajdonképpen a bevezetés újrázása, ráadásul abszolút kiszámítható és unalmas perióduson kell végigvergődnünk, mire a cselekmény végre beindul. De amikor beindul, azt is csak annak köszönheti, hogy pofátlanul lenyúlja minden idők egyik legjobb időutazós filmjének fő konfliktusát, azonban még ezt is csak nevetségesen gyengén tudja utánozni.

Önmagában ez talán még nem is lenne akkora gond, elvégre láttunk már nem egy mindenhonnan összeharácsolt sci-fit, amely mindezek ellenére működött. De sajnos itt ez nem inspirációként szolgált a további alkotáshoz, hanem minden bizonnyal a Richie Mehta író-rendező tehetségtelensége ütötte lyukak befoltozása volt a cél. A forgatókönyvben ugyanis egyetlen természetesnek tűnő momentum nincs, a karakterek nem saját gondolataikat, hanem a cselekmény előmozdító mesterkélt frázisokat pufogtatnak, ettől a gépiességtől pedig egészen szerethetetlenné válik az alkotás.

Ettől függetlenül Mehta jól leste el a filmkészítés fogásait, jól irányítja a közepesen tehetséges színészgárdát, ily módon külsőleg legalább rendben van a produkció, az állandóan túlvilágított fényképezés még valamiféle egyediséget is kölcsönöz neki. Nem vészesen rossz film ez tehát, azonban ha van produkció, amely teljesen biztosan semmit nem tett hozzá a filmtörténelemhez, akkor az ez. Menthetetlenül azt az érzetet kelti az összkép, mint amikor házi feladatként a lelkes diák a mesterét próbálja utánozni - természetesen sikertelenül. Más kérdés, hogy az ilyen házi feladatokkal nem szokott senki dicsekedni és a nagyközönség elé állni.

4,5/10