Csak én fulladok bele a napi munkám során a papírhalomba és kapok idegbajt a bürokráciától? Rémes, hogy milyen monotonok tudnak lenni a napok, nem? Nagyon nehéz megtalálni a mindennapok örömeit a folyamatos hajtás közben (hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem mindig sikerül, de azért próbálkozom), egyre inkább eltárgyiasul világ, porszemnek, jelentéktelen fogaskeréknek érezhetjük magunkat a világ menetében. Madách Falansztere, Orwell 1984 - e ha nem is lett valóság, de az azokban hátborzongatóan bemutatott embertelenség, lélektelenség egyre inkább eluralja világunkat. Ennek ellenére én nem hiszek az apokalipszisben, a gyerekeinknek egy szép világot kell építenünk, amelyben ők is és mi is jól érezzük magunkat, ezt elérni pedig nem lehetetlen, csak annyi a titok, hogy először magunkon kell változtatnunk, ezzel pedig lassan, de biztosan javíthatunk a bennünket körülvevő környezeten, és máris jobb lett a világ. Nyugalom, ez még mindig egy filmblog, nem pszichológiai portál, csak annyi történt, hogy megnéztem Terry Gilliam filmjét (számomra is meglepő módon eddig kimaradt az életemből), és azóta próbálok leszállni a Földre a filozófiai magasságokból. Ebből is látszik, hogy ez egy kiváló film!
Sam Lowry (Jonathan Pryce) szürke hivatalnok, nincsenek igazi ambíciói édesanyja legnagyobb bánatára, aki szeretné, ha fia komoly karriert futna be, de ő jól elvan a hivatal langyos unalmában. Azonban egy nap egy hiba miatt összecserélnek két nevet, így egy teljesen ártatlan ember hal meg egy, a rendszert felforgató elem, Harry Tuttle (Robert de Niro) helyett, aki váratlanul felbukkan Sam békés kis életében. Akarata ellenérek keveredik bele egy olyan ügybe, amelyhez alapvetően nincs semmi köze, de aztán találkozik álmai asszonyával....
Nagy rajongója vagyok a Monty Python-nak, de ez bizony egy másik műfaj, csak a magas színvonal ugyanaz. A nyelvi lelemény helyett ezúttal elsősorban a képeken van a hangsúly, ezekkel sikerül kialakítani azt a nyomasztó atmoszférát, ami áthatja a filmet. Kell egy kis idő, míg a néző ráhangolódik a stílusra, de utána már nem engedi a történet, nagyon szurkol Lowry-nak, hogy sikerüljön az az álma, szabad, boldog életet éljen a lánnyal, aki szeret, de sajnos ebben a rideg világban ez nem lehetséges, letaglózó és katartikus a zárókép.
Az 1984 hatása nem tagadható le, de ez nem egyszerű átirat, saját világot teremt a rendező, önálló véleményt fogalmaz meg a társadalomról, szürreálisan erős képekkel bombázza a nézőt, a kicsit lassú kezdet után végig fenn tudja tartani a figyelmet. A szürke hétköznapokat csak csodálatos álmokkal lehet elviselni, ki ne szeretne szárnyaló hős lenni, aki megmenti a szeretett nőt a démontól, amely valóban létezik, csak a mi világunkban hatalomnak és társadalomnak hívják és hiábavaló a harc ellene, mert a közönyből és a megszokásból táplálkozik. Aki pedig mégis másként, a saját fogalmai szerint szabadon akar élni, azt ellenállóként tartják számon, üldözik és elpusztítják a lelkét és a testét, azért, hogy a többiek felszínes, kényelmes életét ne fenyegesse senki és semmi. Vajon szentesíti a cél az eszközt, vagy gyilkosság és embertelenség, amit a hatóság művel az elhajlókkal? A többség érdeke fontosabb, mint egy emberé? Jól van ez így, kell-e ezen egyáltalán gondolkodni, vagy csak éljük süketen és vakon a mindennapjainkat, magunkon és a közvetlen családtagjainkon és barátainkon kívül senkivel nem törődve? Rendben van ez így? Van középút, élhet békében az ember önmagával és a társadalommal egyszerre? Felszabadít a tudás vagy biztos pusztulásba visz? Rengeteg morális kérdést vet fel a film, de a nézőre bízza a választ, és éppen ettől olyan zseniális, ezért nem lehet szabadulni a hatása alól jó ideig.
A forgatókönyv jól sikerült, (még szép, hiszen Tom Stoppard is besegített a rendezőnek) , és bár a képi világ az elsődleges, azért a szöveg sem lett elhanyagolva, ahogyan a karakterek sem, nemcsak a főszereplő, hanem minden figura gondosan kidolgozott, ezért látszik annyira félelmetesen jól, hogy az egyes emberek félelme, saját magával való törődése, a mások iránti közönye működteti ezt a lelket nyomorító rendszert, amelyet a bürokrácia és a papírhalom ural. Az öntudatra ébredő egyéniséget kiveti magából a társadalom, pária, közellenség lesz, aki a szerelemben látja a kiutat, de a sorsát nem kerülheti el, pedig csak annyi a bűne, hogy boldogabban akart élni.
Jonathan Pryce telitalálat volt a főszerepre, kiválóan megmutatja a jellemfejlődést, amelyen ez a szürke aktakukac átmegy, a szerelem hatására teljesen megváltozik, tragikus bukása katartikus, de volt legalább néhány boldog pillanata. Robert de Niro szokásához híven zseniálisan jól játssza a rendszerellenes izgatást folytató elemet, minden hősi vonást nélkülöző embert, aki megpróbálja a saját útját járni, és ha kell, megfizeti ennek az árát is. Ian Holm szintén kiválóan mutatja be a kisembert, akinek nincsenek önálló gondolatai, félelemben éli le kisszerű életét, Bob Hoskins és Michel Palin simán zseniális rövid epizódszerepében, Jim Broadbent jól hozza a karaktert, Kim Greist viszont eléggé halovány.
Hihetetlen, hogy Terry Gilliam ilyen érett, kiváló filmet tudott lerakni az asztalra, hiszen előtte főleg Monty Python filmekben szerzett tapasztalatot, amelyek szintén zseniálisak, de ez egy teljesen más szint. Bátran kísérletezett a képekkel, a beállításokkal, a fénnyel, nem ijedt meg a feladattól, és többrétegű jelentést hordozó, erősen katartikus jelenetekkel gazdagította a filmművészetet.
Terry Gilliam elgondolkodtató, zseniális filmje földhöz vág, kötelező darab!
9/10