A klasszikus horror imádja ikonikus alakokban fókuszálni a rettenetet. Nosferatu, Frankeinstein szörnye, Norman Bates, Jason Voorhees, a cenobiták stb. nem pusztán félelmetes gyilkosok, hanem egyéni kisugárzással rendelkező, és speciális morális dilemmákra rávilágító horrorikonok. A cenobiták a szado-mazochizmus „kín=gyönyör” tézisét járják körül, a hokimaszkos gyilkos a züllött ifjúságot irtja, Norman Bates figurája az anya-fiú kapcsolat árnyoldalait világítja meg, és így tovább.
A The Woman című - jórészt Jack Ketchum horroríró ötlete alapján készült - film címszereplője is potenciális horrorikon, de nem pusztán az. Horrorikon lehet azért, mert egy félelmetes kannibál asszony, aki kíméletlen erkölcsi normákat testesít meg: halált hoz a nőket elnyomó férfiakra, és azokra a nőkre is, akik nem képesek kiállni ebben a hímsoviniszta társadalomban magukért és a családjukért. Egy másik nézőpontból az asszony áldozatnak is tekinthető, a torture porn és a rape&revenge filmek porig alázott nőjének, aki ez utóbbi alzsáner hagyományainak megfelelően véres, eltúlzott bosszút áll a kínzóin. Azonban még egyéb, nem kevésbé fontos szerepeket is magáénak vallhat. Az az álomszerű nyitójelenet, és az Offspring (2009) című előzmény - melynek története szintén Jack Ketchum fejéből pattant ki - tanúsága alapján ősállapotban leledző vadember, és gyermekét vesztett „anyafarkas” is egy személyben. Mindezeket együttvéve a mai, civilizált, „nőies” nő régen elfeledett, archaikus ellenpontját jelöli a karakter. Azt a brutális, baltával faragott ősasszonyt, aki valamikor az emberiség hajnalán létezett hús-vér formájában, ma már azonban csak néhány hölgy tudatalattija mélyen rejtőzködhet.
A szinopszis szerint egy hétköznapinak tűnő vidéki ügyvéd, név szerint Chris Cleek az erdei vadászútja során összetalálkozik egy vadon élő, primitív asszonnyal. Fogságba ejti és hazaviszi a nőt, mondván, hogy a pincéjében a felesége és a gyermekei segítségével majd megpróbál civilizált embert faragni belőle. Hamar kiderül azonban, hogy a családfő a felszín alatt egy igazi szociopata, aki rettegésben tartja a családja nőtagjait. A vad asszony viszont nem hódol be egykönnyen...
Pollyanna McIntosh kiváló a címszerepben. Végre egy nő, akitől tényleg lehet félni, akiről valóban el lehet hinni, hogy fizikailag erősebb egy férfinál! A falra tudok mászni azoktól a rémektől/gyilkosoktól, akiket egy átlagos fizikumú férfiember könnyedén földhöz tudna vágni (pl. Chucky, vagy a Köpök a sírodra-remake nádszálvékony leánya). Ez az asszony hatalmas termetű, oszloplábú, a női nem őskori állapotát tükröző nő, vad ősanya, akinek rohadnak a fogai, képtelen értelmesen beszélni, csak fenyegetően morogni tud, akár egy veszett kutya. Ahogy lekötözve acsarkodik, látszik a szemében, hogy amint lehetősége lesz rá, ölni fog. „Egyszer el tudtatok kapni, de ez soha többé nem fordulhat elő ” - súgja hihetetlenül kifejező tekintete.
A címszereplő mellett a történet középpontjában álló család is igen különleges. Kívülről egy átlagos amerikai famíliának látszik, de belülről rohad. A fő férget a család almájában az apafigura jelenti. Sean Bridgers visszafogott eszközökkel formálja meg a kulturáltnak tűnő, de a felszín alatt totálisan kifordult erkölcsi normákat valló férfit. A család hölgytagjai mindannyian áldozatok: az anya (Angela Bettis) egy megtört roncs, aki már régen elvesztette saját akaratát. A nagyobbik lány (Lauren Ashley Carter) retteg az apjától, szenved a zsarnokoskodásától, de nem mer külső segítséget kérni. A kisebbik lány (Shyla Molhusen) gyermeki csodálkozással fogadja el a legborzasztóbb eseményeket is. Az egyetlen fiúgyermek (Zach Rand) kis túlzással maga az Antikrisztus. Velejéig romlott, gonosz fiúcska, az apja természetének fekete esszenciája. A The Woman ennek a diszfunkcionális családnak a példáján keresztül mutatja be a kívülről csillogó, a nemek egyenlőségével kecsegtető, de belülről még mindig a férfiak uralta, nőket elnyomó és bábként mozgató társadalmat.
A film a külső idill/rohadó belső képmutató kettősséget formanyelvi eszközökkel is megerősíti. A képi világ, a vágás, és a soundtrack több helyen a vasárnap délutáni kábelcsatornás tévéfilmek világát idézi fel. A véres vagy sokkoló események eleinte a hétköznapoktól jól elkülönítetten, sajátos zenei aláfestéssel (vagy éppen teljes csendben), zárt ajtók mögött történnek. A film végére azonban az ideálisnak beállított világ és az eltitkolt, erőszakos dimenzió összeolvad. Az addigi statikus kamera beállítások meglódulnak, az objektív úgy pörögni kezd, mint a centrifuga. Amikor a címszereplő kilép végre a fényre, és elszabadul a gore gépezet, nem valami hátborzongató horrorzene csendül fel, hanem egy merengős alternatív rockszám. Émelyítő keverék, ugye? A rendező Lucky McKee-nek (Frankenstein játékai, Az erdő) pont az volt a célja, hogy kizökkentse a nézőt a megszokott komfortzónájából: a horroron kívüli műfajokon nevelkedett közönség kemény gyomrost kap a véres erőszaktól, míg a horrorrajongók ingerküszöbét a „hallmarkos” megoldások teszik próbára.
A forgatókönyv igen okosan nem rágja a néző szájába az összes eseményt, bizonyos momentumokat csak felvillant (pl. a nagyobbik lány terhessége), bizonyos magyarázatokat szándékosan elrejt a figyelmetlenebb nézők elől (pl. „a kutya” rejtélye), és egyes sokkoló részleteket szinte teljesen a befogadó képzeletére bíz (pl. mellbimbó kínzás). Ezzel a titokzatoskodással nagyobb hatást tud elérni, mintha nagytotálban a képünkbe tolná az iszonyatos igazságot… na persze, bizonyos esetekben meg pont ezt teszi. Kiszámíthatatlan, komplex, és rendkívül gonosz elegy ez a film, mely az emberi viselkedés legsötétebb mélységeibe vezet, pont úgy, mint Jack Ketchum regényei általában (lásd még: A szomszéd lány – ez is egy Ketchum-regényből készült, felkavaró mű).
Az én személyes kedvencem a filmből az a jelenet, amelyben a kannibál asszony egy óvatlan pillanatban leharapja a fogva tartója gyűrűsujját. A lekötözött nő egyetlen másodperc alatt megrágja és lenyeli az ujjat, majd felsőbbrendű kifejezéssel az arcán visszaköpi a karikagyűrűt a döbbent férfi lába elé. A szekvencia lassított, alatta nem zene szól, hanem valamiféle nyomasztó gépies zörej. Meg persze halljuk a csont reccsenését és a hús szakadását. Erőszak, brutalitás, perverz humor. Ezek a feministák legvégső eszközei az elnyomó férfiak ellen vívott harcban. A jelenet üzenete egyértelmű: nem kell a gyűrű, nem kell a bilincs, a nő szabad és egyenrangú a férfival. Ha durvulásról van szó, a csajokat nem kell félteni.
A minden szempontból katartikus finálé és a parádés zárókép „az új családdal” külön elemzést is megérdemelne, de nem kívánom - még ennél is jobban - elspoilerezni senkinek az élményét. Ezt a filmet az összes horrorrajongónak látnia kell. Természetesen nem fog tetszeni minden nézőnek, nem mindenki lesz vevő a különféle jelentésrétegeire, de hogy valamilyen formában minden fejben ki fogja verni a biztosítékot, az tuti. A The Woman az utóbbi évek egyik legjobb horrorfilmje - még akkor is, ha címszereplőből soha nem lesz egy Jason Voorhees-féle klasszikus horrorikon.
10/10