Katolikus horrorfilm. Definíció szerint azt kellene jelentenie, hogy ez egy olyan horrofilm, melyben vagy a katolikus anyaszentegyház fordul hívei ellen, vagy egy hívő döbben rá arra, hogy Isten vagy nem létezik, vagy egy ellenséges entitás. Ennek oka, hogy a horrornarratíva a világ szétszakadásáról kell, hogy szóljon, különben nem horror. A vallás, illetve a vallást definiáló narratíva (szent szöveg) célja, hogy a világ káoszában rendet tegyen, a vallás hívei számára az ijesztő és folyamatosan széthulló létezést megnyugtatóan értelmezze. Definíciós szempontból a vallás tehát a horror ellentéte, így a vallásos horrorfilm oximoron, mert a horrorfilm eszköztárával mesél el egy narratívát, mely megerősíti a híveket hitükben (hogy ti. a világon minden rendben van, mert Isten erős). Ez azt jelenti, hogy a világon nincs igazán gonosz, mert Isten, illetve az őt képviselő személy (vagy személyek) olyan hatalommal vannak felruházva, mely a gonoszt kiűzi a létezésből. A vallásos horror alaptörténete éppen ezért a megszállottság körül forog. A gonosz egy testen át belép a világba, és puszta létével cáfolni igyekszik Isten létezését. Megérkezik Isten kijelölt szolgája, és egy Isten által meghatározott cemeremóniával elűzi a gonoszt. Mivel Isten teremtő eszköze a szó, ezért a gonoszt is szavak űzik el.

Ez az oka annak, hogy minden ördögűzős film elég antiklimatikus, és hosszú távon unalmas, ez alól egy kivétel van, Az ördögűző, mely azonban nem tekinthető vallásos horrorfilmnek (a megszálló démon ősibb a katolikus vallásnál, a szavak nem győzik le, csak a hitehagyott pap gyűlülete és önfeláldozása). Scott Derrickson új filmje klasszikus vallásos horrorfilm, annyi a különbség mondjuk az Ördögűzés Emily Rose lelki üdvéért című korábbi műalkotásával összevetve, hogy abban a bírósági drámával keverte az ördögűzés tematikáját, itt pedig a nagyvárosi zsarufilmmel. A fúzió nem sikerült túl jól, legfőképpen azért, mert Derrickson mindig is csapnivaló forgatókönyvíró volt, és szerencsétlenségére mindig is csapnivaló írókat vett maga mellé. Ugye a legtöbb filmnél van egy olyan dolog, hogy szinopszis, ez az, amiben össze szokás foglalni, hogy miről szól a film. Na, a Távozz tőlem, Sátán! esetében én esküszöm nem tudom, hogy lehet szinopszist írni. Annyi biztos, hogy van egy nagyvárosi rendőr, akinek időnként megérzései vannak ügyekkel kapcsolatban. Éjszakánként társával rója a Hetedikből nyúlt, esőtől mocskos utcákat, és bele-belebotlik valamilyen gyanúsan démoni bűnténybe. Felbukkan egy pap is, de nagyon sokáig ő sem csinál semmit. A gond tehát az, hogy a film valódi története kábé a 100. percben indul el, és egy negyedórás ördögűzésben ki is merül, tehát a film egészében tulajdonképpen semmi sem történik. A legjobban így tudom megragadni: van egy démon, aki embereket száll meg, akik ettől nagyon rondák és gonoszak lesznek. Hogy ezzel mi a célja, nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy jelent-e bármilyen komolyabb fenyegetést az emberiségre. Csak van, és gonosz. Akkor pontosan miért is érdekel? Miért kellene izgulnom azért, hogy semlegesítsék a démont? Nem lenne gond, ha a film képes lenne ezt a hiányt olyan módon ellensúlyozni, hogy a szereplőket izgalmassá teszi. Ez enyhén szólva nem történik meg. A legérdekesebb a főszereplő társa, aki valamiért mindig késekkel igyekszik leszerelni a bűnözőket. Legfőbb érdekessége, hogy felveti a kérdést: hogyan dolgozhat a rendőrségnél egy olyan nyomozó, aki mindenkit meg akar késelni? A főszereplő ehhez képest csak nagyon hülye. Például az elmegyógyintézetben, miután többen is elmondták neki, hogy itt aztán tényleg a legveszedelmesebb, húha de őrült és erőszakos személyeket tartják fogva, a főszereplő megérkezik az egyik ilyen őrült cellájához. A nő hörög, kúszik a padlón, nyáladzik, nincsenek meg a körmei, folyik a vére, ilyenek. A nyomozó rendőrtiszt mit csinál? Benyúl a rácsokon át, hogy megmutasson a nőnek egy fényképet. Aztán neki áll feljebb, mikor megharapják.

A szellemileg csökkent képességű nyomozót hasonlóan brilliáns elmék veszik körül, kezdve a családjával. A film első negyede külön jelentsort szentel annak, hogy megmutassa: főszereplőnk aztán tényleg teljes harmóniában lélegzik a feleségével és gyermekével, mindig velük van, abszolút boldogság. Húsz perccel később a feleség a nyomozó szemére veti, hogy az milyen kevés időt tölt a családdal. Hmh, akkor talán nem ártott volna kivágni azt a részt, ami pont ennek az ellenkezőjét állítja. A film tele van ilyen és ehhez hasonló átgondolatalan elemekkel, emiatt a karakterek papírvékonyságúak, tele vannak önellentmondásokkal, egy csomó szituáció csak azért van, hogy úgy tűnjön, van története a filmnek, pedig valójában nincs. Mintha úgy írták volna a szkriptet, hogy forgott a film, és a napi forgatás után, este próbáltak volna rájönni, másnap mit vegyenek fel. A színészek, kidolgozott karakterek híján csak küszködnek, a főszerepet játszó Eric Bana pedig itt mutatja meg, miért nem lett soha sztár: mert annyi karizmája van, mint egy kibontott sertéskonzervnek. A rendezés elmegy, Derrickson tud hangulatot kelteni, viszont feszültséget (neadjisten rémületet) már nem. Úgyhogy átlag 10 percenként van valami hirtelen csattanás, amitől meg kellene ijedni, meg bomló holttestek mutogatása. Nagyjából ennyi a horror a filmben.

Lehetetlen a világ iszonyatát úgy bemutatni, hogy közben tudjuk, amint eljututunk az ördögűzésig, a démon távozik, és Isten fénye világítja majd meg életünket. Ez így tehát sem horrorként, sem karakterdrámaként nem tud működni, tehát a Távozz tőlem, Sátán! című filmet csak annak ajánlom, aki szeret hirtelen csattanásoktól ijedezve ugrálni a székében. Másnak annyira nem.

5/10