Le kell zavarni a szokásos kliséket, úgyhogy igen, természetesen a western halott, és amikor valami őskövület rendező westernt csinál, akkor illik diszkréten rácsodálkozni. Itt azért megemlíteném, hogy a western, mint műfaj nem halott, csak átalakult akciófilmmé, a vadnyugat, mint setting halt meg. Nem is baj amúgy, mert mióta Eastwood elfilózott az életen, halálon, illetve az elfogyasztott alkohol mennyisége és a meggyilkolt emberek száma közti korreláción a Nincs bocsánat című remekművében, a western visszatalált ugyanabba az állapotba, amiben született, amikor a vadnyugat még nem setting volt a kalandhoz, hanem a betöretlen föld, a létezés ősállapota, ahol az emberből akárki vagy akármi lehet, mert nincs semmi, ami ellentmondjon neki, a kaland maga pedig a civilizáció születése, ahol a hősnek vérrel kell megteremtenie az élet feltételeit. A Nincs bocsánat felszabadította a vadnyugatot a puszta setting szerepe alól, Jim Jarmusch Halott ember című filmje pedig kényelmesen belakta kafkai abszurddal és sötét, metafizikai filozofálgatással az elmúlásról. A western most ez: elmélkedés a létről és halálról. A vadnyugat setting, de már nem a betöretlen szűzföld, hanem a betörhetetlen táj, ahol az ember magányosan bolyong, önmagát keresve.

Ez most kurva mélyen hangzott, de pont ez történik Tommy Lee Jones második mozifilmes rendezésében is, csak kicsit viccesebben, mint ahogy én leírtam, meg kicsit szomorúbban is. Tiszta őrület: jelentéktelen kis falu a határvidéken, ahol három nő szimultán megőrül. Van, amelyik mániás, van amelyik csendes-depressziós, van, amelyik a csecsemőjét dobálja a latrinára. A közösség úgy dönt, hogy az őrült nőknek profi gondoskodás kell, melyet csak jó messze, egy másik államban kaphatnak meg. Miután mindenki eléggé beszari, egy magányosan élő farmerasszony, – figyeljetek, ennyire westernes név nincs – Mary Bee Cuddy (Hilary Swank alakításában) vállalja, hogy átszeli a középnyugat legveszélyesebb vidékét, mint kés a vajat, az őrült nőket egy mobil ketrec-lovaskocsin vontatva. A feladatra társául kényszeríti a konstans kiskutyaszemmel bámuló illegális földfoglalót, George Briggs-t, aki feltűnően hasonlít Tommy Lee Jones-ra. Elindul az őrületesen vicces kaland, nincs megállás a bulivagonban!

Az átkelés hosszú, fárasztó, veszélyekkel teli. Pontosan olyan, mintha vennénk Howard Hawks klasszikus westernjét, a Red River-t, és tematikusan kifordítanánk (abban a filmben marhákat kell eljuttatni a nagyvárosba, tehát az életet, itt az őrült nőket, tehát a betegséget és a halált). Mint a legtöbb utazásfilm, ez is epizodikus szerkesztésű, a filmet blokkokra lehet osztani a találkozások és megpróbáltatások szerint. Ahogy a modern western általában, ez is olyan, mintha egy Cormac McCarthy sztori szeretne lenni, állandóan hullákat meg gyereksírokat találnak a szereplők, csendben elmélkednek a halálról, időnként meghalnak. Egyébként a film tényleg adaptáció, de nem McCarthy, hanem a lehetetlenül ameriakai nevű Glendon Swarthout regénye alapján készült, akit Don Siegel is adaptált, mikor John Wayne hattyúdalát, a brilliáns The Shootist-et forgatta. A dolgot az teszi szórakoztatóvá, hogy Jones nem spórolta ki a humort a filmből, természetesen nem hahotázva nevetős slapstick komédiát kell elképzelni, hanem száraz, visszafogott poénokat, amiknek a végén esetenként elpusztul valaki, mint egy kutya.

Emellett a filmnek vannak gondjai, melyek részben épp az epizodikus szerkesztésből fakadnak. Nem igazán érteni, hogy a film pontosan mi is, egyik karaktert sem tudja annyira közel hozni, hogy érzelmileg invesztáljunk beléjük, távolságtartással mutatja őket, mintha csak vizsgálnánk a szereplőinket ahelyett, hogy velük tartanánk. Erre a fényképezés tudatosan rá is játszik, a szélesvásznú képeken az emberi figurák gyakran eltörpülnek a tájhoz képest, de amikor közel vagyunk hozzájuk, akkor is leggyakrabban egészalakos, sokszor többszereplős képeken látjuk őket. Van a filmnek még egy problémája, ami egyben erősség is, de erről sajnos nem írhatok itt és most, mert elég masszív spoiler lenne, ami után megérdemelten küldenének rám egy ukrán bérgyilkost a kedves olvasók. A lényeg az, hogy van egy olyan nézőpontváltás, aminek a film vége felől szemlélve, nem biztos, hogy van értelme.Ennek ellenére és emellett a The Homesman ajánlott film, ami egyébként csak úgy dagonyázik az emlékezetes és izgalmas mellékkarakterekben (akiket olyan beugró figurák játszanak többek között, mint Meryl Streep, William Fichtner vagy John Lithgow). Külön vicc, hogy az egzisztencialista western producere a nemzetközi pop-hulladék filmeken hízlalt Luc Besson. Ha másért nem, ezért a poénért érdemes megnézni a The Homesman-t.

7/10