Ide kattintva megtekinthetitek az összes blogon megjelent filmkritikát Miyazakival kapcsolatosan!

Azzal szeretném kezdeni ezen irományomat, hogy nem szeretem az életrajzi filmeket. Nem a műfajjal van problémám, hanem az alapanyaggal, amiből dolgozik. Mint azt már korábban is írtam semelyik ember élete sem egy egybefüggő robbanás, vagy elejétől végéig egy konkrét témát feldolgozó tanmese. Épp emiatt nagyon nehéz az ilyen műfajba tartozó darabokat úgy megalkotni, hogy kellő gondolatisággal és izgalmas történettel rendelkezzenek. A ma górcső alá vett életrajzi filmnek is ez az egyik gyenge pontja. Az, hogy egy életrajzi film.

A Miyazaki mester fantáziája által erősen kiszínezett történet főszereplője Horikoshi Jiro, a sokak által zseninek tartott repülőgéptervező. Jironak már gyerekkora óta az volt az álma, hogy egyszer egy olyan gépet tervezhessen, mint előtte soha senki.  Álma valóra is válik, sikeresen lediplomázik és munkába is áll, mint mérnök a Mitsubishinél.

Szerencsére a nagynevű rendezőnk is tisztában volt azzal, hogy mik lehetnek alkotásának negatívumai és ezeket megfelelően kezelte is. Remekül kivitelezett jelenetekkel, zenei aláfestéssel teszi művének még azon pontjait is érdekessé, amelyekben nem történik semmi érdemleges. Ezáltal a sztori egy kellemesen lassú, ám korántsem unalmas mederben halad. Még mindezt körbelengi egy baljós atmoszféra, ami Jiro álmaiban kapja a legnagyobb hangsúlyt. Hiszen abban a korban járunk, amikor bármikor kitörhet a második világháború, gőzerővel folyik a fegyverkezési verseny és a Mitsubishi (nehézipari korlátolt felelősségű társaság) sem éppen permetezőrepülők gyártásából szedi be a nagy pénzt.

Az animáció minősége szintén nem hagy kívánni valót maga után. Szépen megtervezett és megalkotott helyszíneket láthatunk és nem kevés a festményszerű, álleejtős fajtából való, ismét kitettek magukért a Studio Ghiblinél. Mint korábban írtam a zene is profi munka, a szerzője a korábbi Miyazaki alkotásokból már jól ismert Joe Hisaishi. A szinkronhangokra sem lehet panasza a nézőnek talán egy kivétellel. Ez pedig a főszereplő hangját adó Hideaki Anno (Miyazaki egyik országos cimborája). Az ő neve is sokaknak ismerősen csenghet, ugyanis ő is egy híres japán rendező, a legmaradandóbb munkája pedig a Neon Genesis Evangelion című animációs remekmű. Itt most első alkalommal szinkronszínészi szerepben hallhatjuk. Kár, hogy a hangja eléggé elüt a megformálni kívánt karakterétől, amúgy nem végzett rossz munkát.

A film részét képezi, még egy, a történet vége felé egyre nagyobb hangsúlyt kapó szerelmi szál is. Habár egyértelműen nem a legjobb lovestory amit valaha láttam, földhözragadt és életszerű, ami miatt dicséret illeti az írót (na ki az?). Ez pláne abban a kontextusban megtapsolni való, hogy a stáb adhatott volna az alkotóelemnek nagyobb hangsúlyt is. Lezárhatták volna az animét egy populárisabb, giccsesebb romantikus drámákra hajazó befejezéssel is de (szerencsére) nem tették. Ehelyett sokkalta elgondolkodtatóbb végszót kaptunk, ami nem is igazán lezárás, hanem inkább egy amolyan „mit is tanultuk?” típusú konklúziólevonás.

Tehát a The Wind Rises egy nagyon tudatosan megteremtett biográfia és büszkén mondhatja magára e film, hogy a japán mester keze alól került ki. Kissé másra sikerült, mint a többi műve, már csak a műfaja és a témája miatt is, de azoknál semmiképp sem rosszabbra. Ízig-vérig Miyazaki film és ékes példája mitől zseniális rendező. A 73 éves rendező hosszú munkásságának tisztességes lezárása (már ha ezúttal tényleg visszavonul).

9/10