A kolumbiai El páramo című film pont annyira frusztráló, mint a rövidlátás. Romló szemű irodistaként sajnos egyre többször kell azzal szembesülnöm, hogy szemüveg nélkül egyszerűen nem látom tisztán a dolgokat, csak azokat, amelyek közvetlenül az orrom előtt vannak. Az El páramo azok számára is átélhetővé teszi ezt a rettenetesen idegesítő érzést, akik nem küszködnek rövidlátással. A film nagy részében ugyanis kizárólag homályos körvonalakat látunk a bekövetkező eseményekből és a környezetből. A kamera állandóan kb. húsz centivel a lencse elé fókuszál, ami azt eredményezi, hogy csak az éppen középpontban lévő szereplő arca/tarkója éles, semmi más. Ha még azt is hozzáteszem, hogy a történet teljes egésze ködben és félhomályos szobákban (néha pedig töksötétben) játszódik, akkor mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy ez a film nem a tisztánlátásról szól. Éppen ellenkezőleg, ez a mű alapvetően arról az állapotról szól, amikor nem tudunk rendesen támaszkodni az érzékszerveinkre, és információhiányos állapotban kell döntenünk. Természetesen ilyen esetben szinte mindig rosszul döntünk... na de nagyon előreszaladtam.

Néhány dzsungelharcos katona – élükön egy nagyon tapasztalatlan és határozatlan hadnaggyal – azt a parancsot kapja, hogy az erősítés megérkezéséig figyeljen meg egy hegytetőn lévő katonai bázist, ami vélhetően helyi gerillák kezére került. A küldetést az egyikük engedetlensége miatt kissé túlteljesítik, ugyanis nem csak hogy megfigyelik, de el is foglalják a létesítményt. Ez azért nem olyan nagy teljesítmény, mint amilyennek elsőre tűnik, tekintve, hogy a bunker teljesen üres, csupán néhány halottat találnak odabent. Amikor a katonák megpróbálják kideríteni, hogy mi történt a támaszpont állományával, egy furcsa asszonyra bukkannak. Ettől a ponttól kezdve a katonák rejtélyes körülmények között fogyni kezdenek.

A bevezetőben említett információhiányos állapot az operatőri munka mellett a forgatókönyvben is megnyilvánul, amely mindvégig bizonytalanságban tartja a nézőt a rejtélyes események pontos oka kapcsán. Ez a bizonytalanság a szereplők motivációiban is megmutatkozik: utalásokat ugyan kapunk a katonák múltjára, de traumáik átérezhető indokaként szolgáló, kielégítő magyarázatot nem (pl. a kvázi-főhős Ponce-t folyton kísértő szekvencia sem ad igazi választ a szereplő múltját firtató kérdéseinkre).

Apropó szereplők: a színészi játék kiváló, egyöntetűen mindenki nagyszerűen hozza a rá bízott figurát. Ebben azonban a néző számára nem lesz sok köszönet, tekintve, hogy nem sok olyan karakter van a történetben, akit meg tudnánk kedvelni. Ponce, a „főhős” pl. egyáltalán nem hős, ő afféle megtűrt személy, aki a leggyengébb, legutolsó a rangsorban. Hozzá hasonló figura a már említett kétbalkezes hadnagy, aki egyszerűen képtelen élni a rá bízott hatalommal. A többiek szinte mindannyian agresszív, üvöltöző tuskók, változatos jellemhibákkal, az asszonyverőtől a babonáson át a pszichopatáig. A csapat tagjai egyáltalán nem úgy viselkednek, mint egy összeszokott osztag, mindenki megy a saját feje után, parancsszegés parancsszegést követ, egymással verekednek, kimennek a ködbe vakon lövöldözni, stb. Aki hiteles leírást vár el a katonai alakulatokról, az ne ezt a filmet válassza (amennyiben valóban ilyen rossz a helyzet a fegyveres erőknél, akkor én kérek elnézést, és egyben örülök, hogy megúsztam a sorkatonai szolgálatot).

Hát igen, ehhez az alkotáshoz kell némi tolerancia, de ha adunk neki egy kis esélyt, azért igyekszik meghálálni. Becsülendő, hogy választott témáját (információhiányos helyzetben szükségszerűen bekövetkező rossz döntések) következetesen végigviszi; megfelelően hozza a kollektív őrülettel járó paranoiás hangulatot; valamint sajátos képi világának és hegedűnyikorgatással megbolondított dark ambient zenéjének köszönhetően a feszültségkeltésben is jeleskedik.

Ha félretesszük az idegesítő mozzanatait, a film egy korrekt, gore helyett általában feszültségkeltéssel operáló thriller/horror képét mutatja. Ami csalódást keltő benne, az az, hogy egyedi látványvilágát nem tudja valami igazán eredeti végkövetkeztetésre kifuttatni. Az alkotás bő másfél órán keresztül ugyanazt a frusztráló hangulatot próbálja közvetíteni, minden mást a háttérbe szorítva. Mennyivel jobb lehetett volna a végeredmény, ha a végjátékban a kamera fókuszt vált, és megmutat valami igazán lényegeset!

Bár nagyon próbáltam megkedvelni a filmet, végül csak egy kicsivel tudom jobbra értékelni a közepesnél.

6/10