A történetmesélés alapja a dráma, a dráma alapja pedig – sokak szerint – a kommunikációképtelenség, illetve az üzenet félreértése. Hosszú távon ez azt jelenti, hogy a bármilyen konfliktus alapja az, hogy soha nem ismerhetjük meg a másikat teljesen, mert nem lehetünk vele azonosak. Analóg ez azzal, hogy csak akkor birtoklunk igazán valamit, ha megettük, mert csak akkor nem lehet elvenni tűlünk, ha már a testünk részévé vált. A horror, mint műfaj erre a két axiómára épül: a szörny a gyilkolást használja kommunikációra, a világ pedig felfal minket. Leigh Janiak első filmje, a Honeymoon ezt az axiómát bontja ki mellbevágóan intim közegben. Bea és Paul összeházasodtak, és nászútra indulnak a lány családjának nyaralójába. Minden nászútszerűen jól alakul, amíg egy éjszaka a lány el nem tűnik, hogy később férje találjon rá az erdőben, meztelenül. A nej nem emlékszik semmire. A férj ezt elfogadja. De egyre világosabbá válik, hogy valami történt aznap éjjel, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a feleség nem ugyanaz a feleség, mint aki korábban volt.
A testrablós zsáner gyakorlatilag azóta van, mióta a film létezik, de igazán akkor vált fontossá, mikor bemutatták Don Siegel sokat imitált, brilliáns A testrablók támadása című alkotását. A testrablós filmek fő témája, hogy mi történik, amikor valakit saját replikájával helyettesítenek. Azonos-e a másolat eredeti önmagával? Siegel azt mondja, nem, a még pesszimistább remake-et jegyző Kaufmann azt mondja, igen, az egészet a feje tetejére állító John Carpenter A dolog című filmmel azt mondja: tökmindegy. Csakhogy a Honeymoon koncepciója nem világméretű invázióra és nem is a testrablásra épül, hanem a másik megismerhetetlenségére. A férj úgy hiszi, ismeri a feleségét. Megszagolja, megérinti a nő testét, és biztos benne, ez ugyanaz a test. De ettől még ugyanaz az ember? Valaha más volt, vagy most mutatja igazi arcát, és egész eddig rejtőzködött? A film befejezése választ ad erre a kérdésre, a lehető legfájdalmasabb és tragikusabb módon.
A Honeymoonban összesen 4 színész játszik, de ebből kettő csak mellékszereplő, tehát gyakorlatilag a film kamaradráma, ebből fakadóan senki se számítson gúlákba felhalmozott holttestekre a végén. Ez nem jelenti azt, hogy a film ne lenne feszült, ijesztő és erőszakos, sőt, az utolsó harmadban a dolog átfordul biohorrorba, szóval aki bírja nyálkát, az egy percig se habozzon. A weird fiction és a kozmikus horror rajongóinak ugyanakkor kötelező darab, ezt a sztorit a 80-as években T.E.D. Klein vagy Lucius Shepard is megírhatta volna, manapság pedig Laird Barron (utóbbi valójában írt is, a The Carrion Gods in Their Heaven című novella eléggé hasonlít ehhez a filmhez).
Az pedig csak hab a tortán, hogy a női főszerepet Rose Leslie játssza, aki három évadot csupaszkodott végig a Trónok harca szereplőjeként, itt pedig kiemelkedően jól teljesít, ahogy a férjet játsszó Harry Treadway is. Ebben a filmben a rendező dolgozik a színészek alá, főleg a film első harmadában, amikor meg kell értenünk a két karakter intimitásának jellegét – hogyan viselkednek egymással, mikor senki sem látja őket, hogyan néznek egymásra, hogyan nevetnek – hogy aztán lássuk, hogyan változik meg mindez az asszony éjszakai kirándulása után. Hosszú, kézikamerás beállításokkal operál a film, nyilván hagyva teret a színészeknek az improvizációra és a szabadabb mozgásra ahelyett, hogy elnyomná őket valamilyen stilizált, nehézkes képalkotási móddal. Értékelendő ez a rendezői alázat a színészek és a történet felé. Érezhető az igény, hogy a Honeymoon ne csak horrorfilmként működjön jól, ugyanakkor a Honeymoon nem horrorfilmként működik igazán jól, hanem karakterdrámaként. Amint az utolsó harmadban hivatalosan is átlép a horror területére, veszít valamennyit a feszültségéből, mert akkor kezd el hasonló eszközökkel dolgozni, mint bármelyik másik (igényes) horrorfilm, és emiatt a korábban felépített, intimitásra alapuló feszültség kissé csökken. Ettől még a befejezés elég erős, és az érdekes, drámai horrorfilmek (vagy a veszélyes drámák) kedvelőinek a Honeymoon megtekintésre érdemes darab.
7/10
