Nekünk, magyaroknak valami elképesztő tehetségünk lehet, mert olyan egyszerűen nem történik meg véletlenül, hogy A nagy füzet Oscar-jelölése után egy ilyen borzalmas filmmel Cannes-ban nyerjünk díjat. Az már nem tudható be az égi szerencsének, hogy hiába száműzzük A berni követet a királyi közszolgálati tévére, és mutatjuk meg inkább a Fehér istenhez hasonló borzalmakat a világnak, ehhez az a bizonyos világ még tapsol is.
Lili (Psotta Zsófia) és kutyája, Hagen egy szar világba született. Amikor az elvált szülők kislánya ideiglenes édesapjához (Zsóter Sándor) kerül, azzal kell szembesülnie, hogy mindenki gyűlölettel viseltetik kutyája iránt, és legszívesebben nagyjából gázkamrába küldenék. (Mármint a kutyát.) Lili apja inkább az út szélén hagyja Hagent, mint hogy a nagy hatalmú sintérek keze közé adja, lánya azonban nem mond le ilyen könnyen kedvencéről, és keresésére indul. Hagen pedig szép lassan felfedezi azt a világot, ahol MINDEN EGYES EMBER egy kutyagyűlölő, szadista elmebeteg.
A történetet legjobban talán úgy lehetne jellemezni, mintha a gagyi vasárnap reggeli aranyos kutyás matiné a vége felé átfordulna egy Tarantino rendezte Majmok bolygója: Lázadás koppintásba, mindezt pedig egy csipetnyi mesterkéltséggel és hatásvadászattal fűszereznék. Mundruczó rendezői munkáját nem tudom bántani ettől függetlenül, mert már azzal is messze hazai kollégái előtt jár, hogy a hollywoodi iskola húzásait ismételgeti ügyesen. Rév Marcell fényképezése pedig az egyetlen, amit pozitív irányba ki tudok emelni, a fiatal operatőr elképesztően zseniális beállításokkal hívja fel magára a figyelmet. De ezen a ponton sajnos kénytelen vagyok belekezdeni a forgatókönyvbe.
Ami ebben a szkriptben nem sablonos, az is csak azért, mert irdatlan marhaság. (Rosszabb esetben pedig mindkettő fennáll.) Még csak arra sem lehet hivatkozni, hogy Mundruczó valamiféle utópiát akart volna ábrázolni, ugyanis még ilyen szemmel nézve is irreális és erőltetett jellemek és fordulatok jellemzik a történetet. (Ismét mondom, Lilin kívül 1 db ember nincs, aki ne kiirtandó páriaként tekintene a kutyákra.) A két óra alatt nagy jóindulattal is csak egy életszerű párbeszéd hangzik el a nem éppen remeklő mellékszereplők és a beszédhibás főszereplő szájából, így nem meglepő, hogy alakítások terén messze a kutyák viszik a prímet. (A Lili anyukáját játszó színésznő pedig néhány perces jelenlétével is esélyes lehetne az Arany Málna színészi díjára.) Mindenesetre a kutyák kamera előtti mozgatásába annyi energiát fektettek, hogy ha csak a forgatókönyvvel foglalkozott volna valaki ennyit, akkor ez lenne a világ legjobb filmje.
Sajnos a másolásnak megvan az a hátránya is, hogy például Rupert Wyatt filmje tökéletes kontrasztot nyújt, milyen az, amikor egy hasonló történetet jól dolgoznak fel, szemben az itt bemutatott gyenge, de inkább nem is létező karakterdrámákkal és triviálisan egyszerű tartalommal. Nem igazán mondható el tehát az sem, hogy a Fehér isten annyira nehezen dekódolható üzenettel vagy zseniális szimbólumrendszerrel dolgozna, hogy a kommentekben rögtön 5-en hülyézzenek le és küldjenek el Transformerst nézni. (Mellesleg nem kell aggódni, megyek majd azt is nézni.) De a mélység hiánya a legkevésbé bántó, amikor a szadista kutyaviadal-szervező olyan mesterkélt beleéléssel mentorálja Hagent, mintha a Rocky 6-ot látnánk.
A Fehér isten tehát még sok magyar filmmel ellentétben a művészfilmes stílus mögé sem bujtathatja az épkézláb forgatókönyv hiányát, és a valósággal minimális korrelációt sem mutató írást. De az csak a kisebbik probléma, hogy tulajdonképpen semmi előremutató nincs benne a magyar filmgyártás elmúlt éveihez képest, annak ellenére, hogy azért lenne honnan feljönni. A sokkal nagyobb baj az, hogy kifejezetten a visszafelé haladást jelképezi.
3/10