A Csúnya, gonosz bácsik nemcsak az egész közönséget osztotta meg, hanem minket is (erről itt és itt nyerhettek bizonyosságot), azonban amikor az egyik rendező Magyarországra látogatott, és a Parlux Entertainment jóvoltából interjút készíthettem vele, mindenképpen élni akartam a lehetőséggel. És nem is kellett csalódnom, mert kétségkívül remek gondolatokat osztott meg velem. (És ezek közül csak egy volt, hogy mennyivel jobbak a bloggerek, mint a hivatásos újságírók.)

Aharon Keshales-szel közösen rendeztétek ezt a filmet. Mennyire nehéz együtt dolgozni egy másik rendezővel, szokott ez problémákat okozni?

Számomra egészen természetesen a dolog, ugyanis Aharon a professzorom volt, de már jóval azelőtt jóbarátok lettünk, hogy végül kollégákká váltunk volna. A munkakapcsolatunk is annak köszönhetően jött létre, hogy ugyanaz az ízlésünk a filmek terén, úgyhogy nekünk egészen természetes együtt dolgozni. De persze másoknál ez lehet problémás is, mindenkinek megvan a maga szenvedélye, de nekünk magától értetődő, hogy próbálunk nem egymás lábára lépni.

Szóval ha ott vagytok a forgatáson, és kettőtöknek különböző elképzelése van mondjuk egy jelenetről, hogy döntötök, hogy kié érvényesüljön?

Általában valamelyikünk sokkal magabiztosabb annak a bizonyos elemnek a kapcsán, úgyhogy a másik beleegyezik. De néha van olyan is, hogy azt mondjuk, nézzük meg mindkét opciót, aztán majd meglátjuk. Néha a színészek kérik, hogy hadd csinálhassanak két különböző felvételt. Azonban jellemzően elég egyértelmű elképzelésünk van közösen. Ha esetleg nincs, akkor megverekszünk, és a győztes dönthet.

Egy nagyon komoly témát dolgoztatok fel meglehetősen humoros hangvétellel. Ennek kapcsán mi a véleményed a fekete humorról? Mi az a határ, ahol egy film egyszerre tud vicces és komolyan vehető is lenni?

Nehéz megmondani, ez nagyrészt ösztön. Beszélünk róla, megpróbáljuk elképzelni a jeleneteket, elpróbáljuk a színészekkel, de ettől még ez az egyik legnehezebb dolog a világon. Nem hiszem, hogy tudnék erre egy konkrét választ adni, csak azt sem tudom egészen elmagyarázni, hogy én hogyan csinálom. Mindenesetre ez egy nagyon fontos dolog volt számunkra, hogy a vígjátékot és a thrillert keverjük, mert szerintem érdekes lehet a közönség számára. Szeretik, ha egy film meglepetést tud okozni. Mi pedig szeretjük, ha ilyen hatással tudunk lenni a közönségünkre.

Voltak olyanok, akiket esetleg ennek ellenére megsértett vagy felháborított a film?

Elképzelhető. De igazából próbáltuk egyértelművé tenni, hogy nem a témát tartjuk viccesnek. A felnőttek nevetségességét akartunk bemutatni, ahogyan idiótákként viselkednek. Ezek az igazságot kereső alfahímek mind bolondok valójában. Viszont a gyerekek molesztálásán soha nem nevettünk, és számunkra nagyon fontos volt különbséget tenni, hogy bizonyos dolgokkal lehet viccelni, bizonyosakkal pedig nem.

Hacsak nem egy Disney-filmet készítesz, biztosan lesznek felháborodott nézők, de ki kell tartani a morális értékrended mellett. Mindenkit azonban így sem lehet elégedetté tenni.

A filmben szerepel egy palesztin férfi, aki egy ponton segít is az egyik főszereplőnek. A palesztin-zsidó konfliktussal akartatok itt foglalkozni, vagy ez is csak egy a humoros elemek közül?

Mindkettő. Először is, természetesen egy szórakoztató filmet szerettünk volna készíteni. De nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy Izraelben születtünk és nőttünk fel. Úgyhogy arra gondoltunk, hogy egy nagyon feszült thrillerben, ahol rengeteg negatív dolog történik, lesz egy karakter egy lovon, mint egy lovag, egy "nemes barbár", aki rácáfol az előítéleteidre. A néző azt gondolná, hogy valami rossz fog történni, de ennek éppen az ellenkezője lesz. És amiért mindezt egy arab fickóval képzeltük el, mert két sztereotípiánk van a filmjeinkben róluk: vagy a megszállás áldozatai, vagy terroristák. Mi pedig azt mondtuk: "Nem lenne király, ha egyszerűen csak egy átlagos ember lenne?" Azt gondoltuk, ez az izraeli filmipar elevenébe fog találni. Szóval ez egyfajta összekacsintás volt az izraeli nézőkkel, de úgy néz ki, máshol is vették a poént.

Milyen filmek inspiráltak ennek a produkciónak az elkészítésében?

Nagy rajongói vagyunk a Coen-testvéreknek, Tarantinonak, mindenkinek a 70-es évekből, Scorsesetől Spielbergen át de Palmáig, és annak, ahogyan különböző műfajokat vegyítenek. A mostani darabok közül pedig leginkább a koreai filmeket szeretjük, amelyek sok mindennek a keverékei, de mégis jellegzetesen koreaiak. Szerintem egy remek dolog, hogy mennyi minden inspirálhat minket, és mégis egy izraeli filmet tudunk letenni az asztalra. Azonban amikor az I Saw The Devil-t láttuk, akkor éreztük azt, hogy most már tudjuk, a fejünkben lévő ötleteket hogyan valósítsuk meg, ezt sosem fogjuk tagadni.

Ha már említetted Tarantinot, milyen érzés volt, hogy ez lett a kedvenc tavalyi filmje?

Elképesztő, olyan, mintha Elvis odajönne hozzád, vállon veregetne, és azt mondaná: "Te tudsz énekelni". A példaképedtől kapsz egy bókot, azt ugyanis soha nem rejtegettük, hogy nagy hatással volt ránk. Hatalmas élmény volt.

Beszéltetek is vele?

Igen, ott volt ő is az egyik vetítésen, és beszélgettem vele sok mindenről. Az volt az életem egyik legjobb napja.

Kik azok az izraeli filmesek, akikre érdemes odafigyelni, vagy érdemes lesz odafigyelni a jövőben?

A filmezés kissé hibernált állapotban van nálunk. A filmesek nagy része a cannes-i sikerekért dolgozik, úgyhogy keményvonalas művészfilmeket készítenek. A másik véglet pedig az elvetemült vígjátékok, amelyeket igazán csak nálunk értenek. (Később megemlítettem neki, hogy ezzel nincsenek egyedül a világon - a szerk.) De néha jön egy olyan alkotás, ami áttöri ezeket a határokat. Például a Footnote (Lábjegyezet), ami szintén egy kicsit művészfilmes, de remek darab. Aztán a The Band's Visit (A zenekar látogatása), egy szívmelengető vígjáték, egy igazán remek mainstream film. Az utóbbi időben eléggé elkeserítő volt a termés, de talán éppen most kezd virágzani a műfaj, idén 5 filmünk is volt Cannes-ban.

Nagyon hozzá vagyunk szokva az amerikai zsánerfilmekhez, olyannyira, hogy mi magunk már nem is próbálkozunk ilyenekkel. De a technológia fejlődésének hála most már bárki készíthet filmet, és talán ez változtatni fog ezen. Szívesen megnéznék például egy magyar horrorfilmet. Remélhetőleg a jövőben sok zsánerfilmmel fogunk találkozni a világ minden részéről. 

Ha már horror, a készülő ABCs of Death 2-ből is kiveszitek a részeteket egy szkeccsel. Mit tudsz nekünk erről mondani?

Az ABC-s of Death első szabálya, hogy nem beszélhetsz az ABCs of Death-ről. De tényleg, rengeteg titoktartási szerződést kellett aláírnunk. Annyit elmondhatok, hogy mindenki nagyon véres darabbal készül, a miénk viszont más lesz. Összességében is szerintem jó film lesz, rengeteg nagy név vesz részt benne, és sok munkát fektetnek abba, hogy jobb legyen, mint az első rész.

Szerintem ez egy remek lehetőség, hogy olyanokkal is megismertessék a műfajt, akik amúgy nem rettegnének végig egy egész estés horrort. Illetve sok tehetséges alkotó is megmutathatja magát, van aki Argentínából vagy Chiléből érkezett. Ha jól csinálják, akkor egy jó film lehet belőle. De ez nagyjából mindenre igaz.

(Miután nem volt több kérdésem, ő kezdett el a blogról kérdezgetni, és aztán mesélni a hazai helyzetről ezzel kapcsolatban.)

Mi meg tudtuk győzni a forgalmazót, hogy biztosítson vetítéseket 3 blog részére. Ami egyáltalán nem jellemző nálunk, mivel pénzbe kerül, de ez a 3 blog levetíthette az embereknek a filmet. És ez teljesen megváltoztatta a helyzetet, mivel ezek a fiatal, elhivatott bloggerek egy nagy eseményt csináltak belőle, és most már minden forgalmazó ilyen premier előtti vetítéseket szeretne tartani. Szóval nem igazán lehet még tudni ezeknek az oldalaknak a valódi erejét, és az a jó, hogy ez csak növekedni tud. Úgyhogy én abszolút támogatom, amit csináltok, sokkal mélyebben bele tudtok menni egy filmbe, mint az átlag filmkritikus, akinek egy 200 szavas cikket kell összehoznia.