A folytatásoknak nincs könnyű dolguk, hiszen sok esetben nemcsak az elvárás, hogy hozzák az előd szintjét, hanem hogy meg is ugorják. A House of Cards 2. évada pedig előbbit ugyan teljesíti, utóbbinál azonban folyamatosan abba a zsákutcába fut bele, hogy az első szezon zsenialitása kiaknázott már minden lehetőséget, és így végül a folytatás további potenciál nélkül marad.
A történetbe már csak azért sem tudnék mélyebben belemenni, mert elég nehéz találni egy stabil átívelő szálat a sztoriban. Az előző évadban látott építkezés és könyörtelen stratégia-végrehajtás helyett főszereplőnk most sokkal inkább egy reaktív pozícióban van, ahogyan újabb és újabb kihívók kezdik ki a őt és a terveit. Nem törnék pálcát afelett, hogy ez most rossz-e, mert a tavaly látottak lennének az etalon, vagy éppen jó, mert nem ugyanazokat a köröket futjuk, a hangsúly inkább azon van, hogy egész egyszerűen más élmény lett a House of Cards. De ez nem csak a fentiekben mutatkozik meg: az instant védjeggyé vált kiszólásokkal már az első évad vége felé sem tudtak sokat kezdeni, mostanra pedig már szórakoztató monológok helyett legtöbbször csak egy-egy hangsúlyos tekintetet vagy egészen triviális hazugságok leleplezését kapjuk ennek keretében.
Politikai thrillerként viszont még mindig egészen elképesztő, amit ez a sorozat művel. Olyan részletességgel és odafigyeléssel vezet be minket a politika világába, hogy egy percig sem vádolható sablonossággal vagy az eredetiség hiányával. Az események alakítása pedig annyira briliáns, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy az adott ponton valakinek másképp kellett volna döntenie. Nem tudok egyszerűen több pozitív jelzőt használni arra, hogy a történet és a karakterfejlődések milyen bámulatos és következetes koncepciót adnak ki.
A remek karakterek és a hozzájuk kapcsolódó színészi alakítások tehát szintén nem változtak, az új mellékszereplőket ügyesen használja fel az írógárda. De ebben nagyrészt ki is merül jelentőségük, egyedül talán Doug az egyetlen, aki egy igazán érdekes karakterfejlődést kapott, és nem kizárólag a szálak bonyolítására használták fel. A főszereplő kapcsán is folyamatosan azt éreztem, hogy ugyan sarokba szorítják többször, de próbára soha nem tudják tenni (az első epizódot kivéve), így meglepődés helyett leginkább csak hanyagul nyugtáztam Frank aktuális húzásait. Ebben is közrejátszhat az, hogy tavalyi események egy elég magas szintre lőtték be az ingerküszöbömet, mindazonáltal úgy érzem, semmi olyat nem mutattak főhősünk kapcsán, amire ne számíthattunk volna a korábbiak alapján.
Ettől függetlenül még mindig egy elképesztő aprólékossággal és ötletességgel felépített forgatókönyvről beszélhetünk, amelyhez hasonlót nehéz találni a sorozatok között, de a fordulatokkal való zsonglőrködés zsenialitása mögött pont azok az egyedi elemek vesztek el, amelyek tavaly hétről-hétre újra rá tudtunk csodálkozni. A befejezést elnézve pedig attól tartok, hogy ez a jövőben sem előnyére fog változni, nem mintha egy ilyen remek széria ennyit még ne engedhetne meg magának.
A House of Cards teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
