Talán nem túlzás kijelenteni, hogy manapság a sorozat műfaja az amerikai országos adókon kihalóban van. Évente rendelnek be és kaszálnak el újabb és újabb címeket, anélkül, hogy egyetlen hosszú távon népszerű (és minőségi) produkciót fel tudnának mutatni, miközben a kábeles adók futószalagon gyártják az olyan sikereket, mint a Trónok harca vagy a The Walking Dead. Azonban még őket is beelőzhetik a webes kölcsönzők, illetve stream-szolgáltatók, mint például a Netflix. Ők pedig sok szempontból előnyösebb helyzetben vannak: nem kell más csatornákkal versenyezniük egyes idősávok nézettségéért, sőt, egyáltalán idősávokkal sem kell foglalkozniuk. Az írókon nincs kényszer, hogy minden epizód végére cliffhangert gyártsanak, csak hogy megtartsák a közönséget. Ezek pedig rengeteg pozitívumot eredményeznek az elkészült művekben is.

Frank Underwood (Kevin Spacey) frakcióvezető-helyettes, azonban amikor az elnököt másodszor is megválasztják, már jó eséllyel pályázik a külügyminiszteri címre. Ennek ellenére a pozíciók kiosztásánál kimarad a szórásból, ő pedig bosszút esküszik. És hamar megtudhatjuk, hogy semmi sem áll tőle messze: a rendőrség korrumpálásától a hatalommal való visszaélésen át a vállalati lobbiérdekek kiszolgálásáig bármit hajlandó megtenni, csak hogy elérje célját. Ebben pedig segítségére lesz felesége, Claire (Robin Wright Penn), az ambiciózus újságíró Zoe Barnes (Kate Mara), és a Frank segítségével talpra álló drog- és alkoholfüggő képviselő, Peter Russo (Corey Stoll).

A történet eredetije egy angol mini-széria keretében jelent meg több, mint 20 éve, most pedig az a Beau Willimon vette a projektet a szárnyai alá, aki többek között A hatalom árnyékban-nal mutatta meg, hogy ért az ilyen jellegű témákhoz. A háttér tehát adott volt, ebből pedig a Netflix rendszerében sikerült a legjobban profitálni. Példának okáért nagyon kevés mű meri bevállalni, hogy egy-egy karaktert folyamatosan, epizódokon keresztül építsen, akár úgy is, hogy erre csak néhány másodpercet szán bizonyos részekben. (Elvégre az átlagos sorozatoknál ilyesmi hónapokig is eltarthat, a nézők pedig felejtenek.) De a sokkal egyenletesebb kivitelezés végső soron kifizetődő, ugyanis a szereplők döntései, lépései ezek után sokkal hangsúlyosabbak és nagyobbat ütnek. A remeklő színészek szájába pedig hasonlóan jó mondatokat adtak az írók, szinte minden epizódban hallhatunk egy-egy emlékezetes szöveget, de ezt leszámítva is hatalmas élmény nézni, ahogyan az ellentétes érdekek egymásnak feszülnek egy-egy ilyen párbeszédben. Egyébként érdekes módon bár a két epizódot is rendező David Fincher volt az egyik húzónév a marketing során, számomra egyáltalán nem tűnt ki a munkája, a részek meglehetősen egységes képet mutattak ilyen szempontból.

A sorozat egyik különlegességének a főszereplő nézőkhöz címzett kiszólásait szánták, azaz azokat a momentumokat, amikor Kevin Spacey a legnagyobb természetességgel a kamerához fordul, és elmagyarázza nekünk, mekkora gyökerek azok az emberek, akiket éppen szívélyesen és képmutató módon társalog, vagy megosztja velünk, hogy mit gondol a hatalomról. Ez az évad eleje felé még működött is, azonban később már az írók nem tudtak mit kezdeni a lehetőséggel, és inkább csak szükséges rosszként szerepelt, nyilvánvaló dolgok magyarázására. A másik számomra teljesen érthetetlen megoldás az évad közepére beékelt két, teljesen felesleges filler-epizód. Ha a sorozatot a tv-ben vetítik, legalább anyagi szempontból logikus lett volna, miért töltik fel szükségtelenül ily módon a játékidőt, de mivel a Netflix semmivel sem járt jobban 11 helyett 13 résszel, számomra felfoghatatlan, ezekre miért volt szükség.

Ettől függetlenül viszont egy igazán kiváló és minőségi sorozatról számolhatok be, amely méltó minden őt érő dicséretre. Csak ajánlani tudom, főleg a politikai drámák szerelemeseinek, de szerintem bárki tehet egy próbát a pilottal.