Sajnálatos módon a régi horrorfilmek sokszor okoznak csalódást, ám ezek a csalódások többnyire nem az idő számlájára róhatók fel, ugyanis a 20. század derekán, szinte egyidőben születtek meg olyan klasszikus mesterművek, mint az Ördöngösök vagy a Psycho, amik nem csak szórakoztatóak, de tulajdonképpen megreformálták a horror-thriller vonalat.

Az idő tehát szerintem semmiképp sem hánytorgatható fel a régi filmek esetében, és a Panoptikum nem is ezen a téren hasal el. A díszletek jók, a maszkmunkák is egészen bravúrosak, a kor abszolút nem érzékelhető rajta. Az a gond ezzel a filmmel, hogy alapjaiban rossz. A sztori pedig még akár ígéretes is lehetne: Henry Jarrod (Vincent Price) profi szobrászművész, aki kiállítást szeretne nyitni, amely során az általa megformált bábukat lehetne megtekinteni. Társa azonban keresztülhúzza a számításait és porig égeti az egész kócerájt, hogy aztán a biztosítási pénzt zsebrevágja.

A legnagyobb problémám az, hogy ez nem horrorfilm. Gyakorlatilag semmi horrorra emlékeztető elem nincsen benne, vagy csak nagyon elenyésző mennyiségben. Nem elég bátor és formabontó ahhoz, hogy horrorfilmnek lehessen nevezni. A játékidő jelentős része érdektelen párbeszédekből áll. Olyan mintha meg sem próbálná magát megszerettetni a nézővel. Az első percek még érdekesek, izgalmasak lehetnek, hiszen naivan gondolhatja az ember, hogy ez még csak a felvetezése a később következő borzalmaknak. Borzongás helyett viszont tömény unalmat kapunk másfél órán keresztül.

Az alapok pedig adottak voltak, minden klappolt ahhoz, hogy egy időtlen horrorklasszikus szülessen. A színészek nem alakítanak rosszul, a zene hangulatos, a képi világ, mint már említettem, kielégíti a néző igényeit. Egyszerűen az a buktatója a dolognak, hogy horrorfilmnek mernek csúfolni egy mozgóképet, ami nem az.  Nem tud egy műfajban sem elhelyezkedni, csak véletlenszerűen sorakoztatja fel egymás után  az eseményeket. Ez akár a magyar származású rendező, André De Toth nyakába is varrható, de sokkal valószínűbbnek tartom, hogy Crane Wilbur végzett csapnivaló munkát. Ekkor jut eszembe az a bizonyos "szarból nem lehet várat építeni" szólás, ami jelen esetben maximálisan helytálló.

Egy több sebből vérző, monoton alkotás ez, amit szerencsére túl sokan nem ismernek. A 2005-ös Viasztestek című remake-t egy fokkal jobbnak tartom, és úgy gondolom, hogy ez azért elég súlyos kritika részemről.

4/10