A legenda úgy szól, hogy a trilógia befejeztével a Fox nem akart már több filmet a csapattal, hanem inkább az egyes tagok eredettörténetét bontotta volna ki a további részekben. Azonban a Magneto-film sehogyan sem akart összeállni (a Farkas meg láttuk, milyen lett), így végül kompromisszumként megszületett ez a darab. Nagy bánatomra azonban meglátszik rajta, hogy ez Magneto-eredettörténetként sokkal jobban működött volna, mint jelen formájában.
1962. Sebastian Shaw (Kevin Bacon) mutánsokból álló csapatával arra készül, hogy a III. világháborút előidéző konfliktust robbantson ki. Vele szemben a CIA-ügynök Moira MacTaggert (Rose Byrne) próbál fellépni, méghozzá úgy, hogy Charles Xavier (James McAvoy) segítségével szintén egy mutánsalakulatot állít fel. Közéjük pedig sikerül megnyerni Erik Lensherrt (Michael Fassbender), akinek a világmentés helyett sokkal egyszerűbb motivációi vannak: édesanyja halálát szeretné megbosszulni.
Matthew Vaughn rendezői tehetsége nélkül talán feleennyit sem érne ez a film, azonban hála neki, egy sokkal stílusosabb alkotásról beszélhetünk, mint a trilógia bármely darabja. Ezen felül pedig bámulatosan építi fel az egyes jeleneteket és szekvenciákat, különösen, ami Magneto szálát illeti (érdemes megnézni, hogy ugyanaz a nyitójelenet mennyivel feszesebb, mint a Kívülállók elején). Vaughn-nal együtt pedig jött kedvenc zeneszerzője, Henry Jackman is, neki köszönhetően pedig végre egy jellegzetes soundtrack is emeli az egyes jelenetek fényét. A remek színészek közül is messze kiemelkedik Michael Fassbender, aki lubickol a szinte rá öntött Magneto-előtörténetben, de a majdnem ennyire erős szálakat kapó Nicholas Houltra vagy Jennifer Lawrence-re sem lehet panasz.
Mondhatni, minden adott lenne a tökéletességhez, ha a történet nem akarna ennyire frappáns lenni. Viszont a kézenfekvő előreutalgatások (Magneto sisakja, Professor X sérülése) csak az ellentmondásokat gyártják a korábbi részekkel kapcsolatban, de ezek nagy része eleve elkerülhető lett volna, ha nem akarják valamilyen számomra érthetetlen okból a kubai rakétaválságot beleerőltetve 1962-be helyezni a sztorit. A történelmi kikacsintgatások nem hogy feleslegesek, de ezen a szinten legalább annyira idióták, mintha két nyolcadik osztályos ökörködne egy töridolgozatra készülve. Ugyanis a forgatókönyvet író 4 db ember fejéből csupa olyan dolog pattant ki, mint hogy mindkét oldalról egy-egy darab pártfunkcionárius alapos megijesztésével már ki lehet robbantani egy világháborút. Kevin Bacon pedig ugyan rutinból kihozza a főgonoszt, de más lehetősége nincs is, lévén, hogy elfelejtettek neki karaktert írni. Az ilyen elnagyolt elemek pedig egészen komolytalanná és súlytalanná tudják tenni a filmben megbúvó tartalmat és karakterfejlődéseket, így végül a körítés inkább elvesz a történetből, mint hozzátesz.
Ettől függetlenül kétségkívül egy nagyon stílusos és hangulatos alkotásról beszélhetünk, amely az X-Men filmes univerzum egyik legerősebb történetszálával rendelkezik. Mindezek mellé viszont időről-időre olyan érzését kelti az embernek, mintha egy gyerekeknek szánt oktatófilmet nézne a hidegháborúról, és sehogyan sem fér a fejembe, hogy erre miért volt szükség. (Kommentekben el lehet magyarázni, ha valakinek van.) Ismét elsüthetem tehát a közhelyet: a kevesebb több lett volna.
8/10