Hogy mik voltak az elvárásaim az óriásgyík idén esedékes újjászületésével kapcsolatosan? Bevallom, relatíve magasra tettem a lécet. Arra számítottam, hogy azok közé a szuperprodukciók közé fog csatlakozni, amelyek a hihetetlen profizmuson túl még kicsit komolyak is, ötletesek és meglepően jók. Nem ok nélkül tettem ezt, az előzetesek valami komor hangvételű, feszültséggel teli élményt ígértek. Láthattuk, hogy egyszerre akar imponálni a régi filmek kedvelőinek, Godzillát kerekebbre faragták, és szívesen vonzaná be a laikusokat az akcióval és a hatalmas pusztítással. Egyszerre keleties és nyugatias.  Látszik, hogy ebbe könnyű belebukni, mert így a film már azzal is alulteljesít, ha simán biztonságira játszik, azaz csak egy sima popcorn mozit szállít semmi extrával.

Természetesen nem a történeten van a hangsúly, meg eléggé homályosan, maszatolósan van a sztori felvázolva, ám jó összefoglalni: Godzilla egy ősi szörny, aki a természet pusztító képviselője. Egy ásatás során Bányászat közben fedezik fel, de mire bármit is tehetne az emberiség, hogy felkészüljön rá, a lény elpusztít egy atomerőművet. 15 évvel az események után valami ismét készülődni kezd a mélyben, és lehet, hogy egy sokkal nagyobb (és számszerileg is több) akadállyal kell, hogy szembenézzen kicsi és jelentéktelen fajunk, mint gondolná.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, a 2014-es verzió nem tudott felérni az elvárásaimhoz. Azt nem állítom, hogy biztonsági játékot játszana, és nem mer bevállalni olyan dolgokat, amelyek elsőre ökörségnek tűnnek a nyugati szemlélőnek, mert igencsak ötletes. De azt kijelenthetem, hogy a meglepetésszerű elemeket nem meri teljesen összegyúrni az egyszerű, sablonos, monumentális katasztrófafilmes összetevőkkel. Így az egyik oldalon egy nagyon király, lehengerlő szörnyes harcokat felvonultató filmet kapunk, ami audiovizuális tekintetben maradéktalanul teljesíti a kor igényeit. Emellett pedig újszerűen színes és misztikus atmoszférával egészíti azt, érdekessé válik, plusz megteremti a fordulatoknak az alapot, mivel a főszereplő Godzilla tartogat egy-két trükköt a tarsolyában. Feszültséggel teli és magával ragadó.

A másik oldalon viszont nem sikerült az „emberi” tényezőt összecsiszolni a fentiekkel. A dialógusok nagyrészt közhelyesek és unalmasak, egy-két részt hang nélkül is nézheti bárki, nem lesz nehéz tartani a lépést a cselekménnyel. A történetvezetést nem a logika hajtja és nem a koherencia tartja össze, hanem a szereplők nagyrészt sodródnak az árral és mindig ott tűnnek fel, ahol épp a fontos események történnek. Azt, hogy teleportáltak-e oda, szándékoztak-e egyáltalán odajutni, sokszor nem is tudjuk meg, a helikopterek és a hajók sokszori mutogatása lehet a megoldás. A rendezés megáll a Barátok közt szintjén, a parancsnokok fontoskodnak térképek és képernyők fölött, a tudósok szintén, a fiatal férfi megment pár gyereket, az anyuka aggódik. Ha megjelennek a szörnyek mindenki kollektíve tátja a száját.

A komolysággal kapcsolatos reményeimet pedig feladtam akkor, amikor már a sokadik tragikus helyszínen sem lehetett látni egy csepp vért sem. A tudományos, vagy csak simán ésszerű háttérnek általában örülni szoktunk, de nem verjük az asztalt, ha nem kapjuk meg. Most sem tesszük. A színészi játékot tekintve sajnos egyetlen pozitív momentumot sem tudok kiemelni. Szomorú látni, ahogy az elegendő alapanyag híján kárba vész az olyanok tehetsége, mint Ken Watanabe vagy Bryan Cranston. Aaron Taylor-Johnsonnál meg nem tudtam eldönteni, hogy ennyire semmirekellő vagy csak ő is belátta, hogy a semmivel nem lehet mit kezdeni. A többieket csak röviden: CJ Adams nem lett tipikus idegesítő kisgyerek, de a karaktere kimerül abban, hogy „dinoszaurusz” és „jól van”. Elizabeth Olsen pedig nagyon aranyos, szerencsére nem a tipikus dísz, de a már említett aggódáson és a könnyeken túl nem maradt meg tőle más.

Összességében tehát a fent leírtak alapján a Godzilla nagyon felemás lett. Lepontozni semmiképp sem akarom, mert a vége felé valóban látszik, hogy próbálkoztak beleszuszakolni valami tanulságot és értelmet, illetve a keleti mitologikus stíluselemeket olykor valóban sikerült megfelelően keverni a nyugati kultúránkkal. Az egy-két merész ötlet sem volt bugyuta vagy erőltetett. De ez nem feledteti azt, hogy nem felelt meg teljesen az igényeknek. Az, hogy ez mennyire Gareth Edwards felelőssége, csak találgatni tudom. Teljes szívből csak azoknak merem ajánlani, akik csak jól szeretnének szórakozni két óra erejéig egy óriásgyíkos őrületen. Az 1998-as verzió gyengeségeire pedig az mutat rá a legjobban, hogy Roland Emmerich még ebből is tanulhatna egy kicsit, hogy hogyan kell filmet csinálni.

5,5/10