(FilmBaráth kritikáját erre találjátok)

Van egy olyan elméletem, hogy igen jól elkülöníthető, amikor valaki művészfilmet szeretne forgatni, és amikor valaki nem tud egy értelmes produkciót készíteni, ezért úgy csinál, mintha az művészfilm lenne. Ez utóbbira kiváló példa a Spring Breakers vagy az Eltűnő hullámok, viszont az előbbit vélem felfedezni a Borgmanban. Persze a határvonal nem túl éles, így itt is csak egy hajszálon múlhat, hogy a nézőnek melyik kategóriába esik a végeredmény.

Az alaphangulatot már rögtön az első percben sikerül megadni, ahogyan három férfi (köztük egy pap) kifejezetten gyilkos szándékkal támadja meg egy hajléktalan (Jan Bijvoet) erdei lakhelyét. Elvégre rögtön felvetődik a kérdés, hogy miért pont egy hontalan az, akit az átlagember (ráadásként egy pap) ilyen gyűlölettel támadna meg. Azonban hamar kiderül, hogy főhősünk egyáltalán nem egy ártatlan és védtelen ember, ez már látszik abból is, ahogyan az útba eső második villa uránál (Jeroen Perceval) gyakorlatilag szándékosan eléri, hogy megverje. Innentől kezdve pedig a feleség (Hadewych Minis) lelekiismeret-furdalására alapozva Borgman szép lassan befurakszik az elképesztően gazdag, de emberileg annál rosszabb család életébe. 

Nagyjából ez az a pont, ahonnan kezdve a néző a mindennapi logikát használva meglehetősen értelmetlen és következetlen eseményeknek lehet tanúja. (Miért nem zavarja a gyerekeket, hogy egy tök idegen ember van a házban? stb.) Viszont kellő elvonatkoztatással a produkció szürrealitása is egy egészen logikus eseménysorba rendezhető. (Ehhez mondjuk érdemes olyan dolgokat tudni, mint hogy mit jelent a főszereplő neve.) De akár a felső tízezerrel szemben érzett zsigeri gyűlölet, akár az isteni igazságszolgáltatás metaforájaként értelmezzük is ezt a történetet, egy  bár szokatlan, de részben emiatt szórakoztató, valamint egyben elgondolkodtató egyveleget kapunk.

Azonban ettől függetlenül maradt hiányérzetem, főleg, ha a nagyon is hasonló kedvencemmel, A házban-nal hasonlítom össze tavalyról. Az a darab nem ment el ennyire szürreális mértékekig, azonban engem sokkal jobban meg tudott ragadni, részben emiatt. Itt a karakterek ugyanis annyira a mondanivaló kifejtésének vannak alárendelve, hogy közben megszűnnek érdekes, hús-vér embereknek lenni, és tényleg csak egy nagy példabeszéd elemeiként értelmezhetők igazán. Másrészt pedig azért sem érhet fel Alex van Warmerdam műve Francois Ozonéhoz, mert előbbi itt képtelen volt egy saját stílust és ritmust adni filmjének, így a produkció erőssége tényleg csak a történetében rejtezik.

Így legyen akármennyire is jó és különleges film a Borgman, a tökéletességhez már nem jár annyira közel. Ettől függetlenül intelligens és bizarr jellegével kétségkívül mást (és talán többet is) tud nyújtani az átlaghoz képest, számomra pedig azért kedves, mert az igen kevés jól megvalósított művészfilm egyikének mondhatom.

8/10