Kevés szereplős, szinte egy helyszínen játszódó filmet forgatni rendkívül kockázatos vállalkozás. Na nem azért, mert ilyen stílusban lehetetlen igazán jó alkotást letenni az asztalra, de ahhoz, hogy igazán maradandó filmet kapjon a néző, rengeteg paraméternek kell megfelelnie az adott produkciónak. Az Emlékezetkiesés c. amerikai dráma is ezen stíluselemekkel próbál ügyesen zsonglőrködni, de a film után azt hiszem bátran kijelenthetem: Simon Brand túl nagy fába vágta a fejszéjét.

Öt idegen egy raktárépületben ébred. Egyikük sem emlékszik arra, hogyan került erre a helyre, de azt sem tudják, kik ők valójában. A halvány emléktöredékeik és a körülöttük lévő tárgyak segítségével megpróbálják összerakni a képet, azonban a végeredmény egyiküknek sem jelent feloldozást.

Egy ilyen szinopszissal rendelkező film nem engedheti meg azt magának, hogy a karakterek mögötti rejtélyt ne megfelelő gonddal bontsa ki. Az Emlékezetkiesés azonban pont ebbe a gödörbe zuhan, és a szereplők valódi kilétét és a közöttük lévő kapcsolatot csupán az emlékezetük visszatérésével vázolja fel. Ez óriási hiba, hisz így gyakorlatilag az apró kirakósként épülő puzzle helyett kapunk egy három-négy elemből összerakható képet, ez a hanyagság pedig kiöli a produkcióból a valós és maradandó izgalmat.

Ugyanakkor a forgatókönyv nem csak itt hibázik hatalmasat: a szkriptet jegyző Matthew Waynee valamilyen ködös indoknál fogva az amúgy is vékonyka cselekmény mellé beleerőltetett egy kidolgozatlan, felületes és sablonos nyomozói szálat, amely még jobban gyilkolja az amúgy sem stabil lábon álló játékmenetet. A végképet azért valamelyest megmentik a színészi alakítások, hisz a rangosnak mondható Jim Caviezel – Greg Kinnear – Barry Pepper trió úgy-ahogy megfelelően alakít és a lehetőségeikhez képest szerethetővé teszik a rájuk szabott, sajnos nem túl mély karatkereiket.

Az Emlékezetkiesés alapfelvetésében első ránézésre tehát volt egy alapvetően erősnek mondaható váz, ezt azonban Simon Brand és Matthew Waynee kéz a kézben, egy erős rúgás segítségével a porig rombolta. Ami a felszínen maradt (pl. a sokszor elképesztően szép kameramunka, vagy a már említett trió helytállása) pedig csak arra elég, hogy ne a hajunkat tépve , hanem „csak” csalódottságunkat hümmögve álljunk fel a képernyő elől.Könnyed de felejthető iparosmunka. Kár érte.

5/10