Biztosan sokan vannak olvasóim között, akik időről-időre az igaz történetek alapján készült filmek szemére hányják, hogy többé vagy kevésbé, de jellemzően kiszínezik a valóságot. Nekik tudom ajánlani ezt az alkotást, amely nem hogy nem színezi ki, de inkább "visszaszürkíti" a valóságot. De ennél a műnél jobb bizonyíték nem is kell arra, hogy fordítva ez sokkal jobban működik.
Már az első képek sem hagynak kétséget afelől, hogy egy igen komoly filmmel lesz dolgunk. Murielle Moudayeb (Émilie Dequenne) egy kórházi ágyon fekve éppen gyermekei temetéséről intézkedik. Miután a nagy csattanót így elspoilerezte a film saját magának, szép lassan megismerhetjük Murielle és Mounir (Tahar Rahim), illetve a férfi életében komoly szerepet játszó mostohaapa (Niels Arestrup) történetét, és az ehhez a tragédiához vezető utat.
Amit, nem túlzok, valami borzalmasan sikerült ábrázolni. Ez nem amatőr vagy gyenge megoldásokat jelent, ilyen szempontból korrekt filmről beszélhetek, csak éppen pont ott vérzik el, ami a lényeg lenne. Nincs könnyű helyzetben az, aki egy ilyen szerkesztésű forgatókönyvbe fog, hiszen minden azon múlik, mennyire jól ábrázolja a karakterek motivációit és konfliktusait. Láttunk már egy nagyon is hasonló témára jó megoldást a Beszélnünk kell Kevinről esetében, de sajnos ebből a filmből pont a motivációk és a konfliktusok hiányoznak. Gyakorlatilag szépen végigugrálunk a szereplők életének kb. 10 évén, amelyben vannak veszekedések, hullámhegyek és hullámvölgyek, csak éppen ezek konzekvens felépítése hiányzik, amely egy egy irányba mutató, értelmes keretbe rendezné ezeket. Ráadásul épp mielőtt kezdene valami kialakulni, ugrunk néhány hónapot vagy 1-2 évet.
Így sok esetben érezni azt, hogy szereplőink következetlenül vagy éppen megalapozatlanul cselekszenek. Ez teljesen csak akkor csúcsosodott ki, amikor utólag elolvasva a valós eseményeket, azok egy sokkal értelmesebb és sokkolóbb történetet adtak ki, mint amit filmen láttam. Ez azonban az alkotás többi elemén nem múlt: a színészek hozzák, ami egy hasonló jellegű műben elvárható lenne tőlük, Dequenne egészen kiváló a főszerepben (teljesen megérdemelten kapott Arany Pálmát érte), az őt segítő Rahim-Arestrup duó (akik már A prófétában is remekeltek) szintén megpróbálják leküzdeni karaktereik hiányosságait. A visszafogott rendezés pedig hiába működne jól egy hasonló jellegű produkciónál (ld. A múlt), tartalom hiányában folyamatosan a teljes unalomba fulladás veszélye fenyegeti, a befejezést pedig még így is vérlázítóan el van rontva.
Mit is lehetne mondani egy műre, aminél még a valóság is érdekesebb, és szándékosan rugdossa mellé azokat a ziccereket, amiket egy filmre kívánkozó történet kínál? Egyszerűen tragikus nézni, hogy a lehető legjobb szándékkal, de elképesztő dilettantizmussal adaptált sztori újra és újra kisiklik. Ha másért nem, hát elrettentő példaként nézzétek meg.
6/10
