Woody Allen nem tartozik különösebben a kedvenceim közé, főleg, hogy munkássága még olyan szörnyszülötteket is inspirált, mint a Frances Ha, de ez lehet, hogy hamar meg fog változni nálam. Ugyanis a rendező legújabb filmjével egy sokkal komolyabb és tartalmasabb oldalát mutatta meg, és ez kifejezetten jól áll neki.

Jasmine (Cate Blanchett) évtizedeken át a gazdagok gondtalan életét élte New Yorkban, elsősorban férjének (Alec Baldwin) köszönhetően. Azonban amikor a férfiról kiderül, hogy csalással szerezte vagyonát, Jasmine minden vagyonát elvesztve kénytelen San Franciscoba költözni, hogy ott testvérével együtt éljen egy kis lakásban. Főszereplőnk viszont képtelen feladni korábbi életét, és nem tud megküzdeni olyan kihívásokkal, mint hogy dolgozzon és a "kasztja" alatt álló emberekkel vegyüljön.

Szinte rá sem ismerek az Éjfélkor Párizsban rendezőjére: az az ember, aki két éve bohókás romantikába öltöztetett egy borzalmasan sznob világot, most könyörtelen cinizmussal tépi szét azt. Olyannyira, hogy művét már-már szatírának is lehet nevezni: a szokásos "tökéletlen karakter nehéz helyzetbe kerül, majd felfedezi a valódi értékeket és boldog lesz" sablont olyan zseniálisan figurázza ki, hogy azt öröm nézni. Mert az már szinte az első pillanattól kezdve egyértelmű, hogy Jasmine nem fogja levetkőzni arisztokrata leereszkedését, a könnyű pénz és könnyű élet iránti szükségét. Így változik át a szemünk előtt az irritáló karakter szép lassan egy szánalomra méltó emberi ronccsá, és minden vele szemben érzett antipátia ellenére is valódi drámává alakítja a történetet. Cate Blanchett számára pedig ezzel megadatott a lehetőség, hogy élete egyik legjobb alakítását nyújtsa, és ő élt is vele.

Ettől függetlenül azonban részleteiben nem feltétlenül ilyen erős a film: a sztori önmagában sem halad sokat előre, de néhány felesleges flashback-jelenet által még jobban leül (mondom ezt a másfél órás játékidő ellenére is), egyszóval nézni nem feltétlenül akkor élmény ezt az alkotást, mint gondolkodni rajta. Ha lehet egyáltalán ilyen szembeállítást tenni, legjobban ezt úgy tudnám megfogalmazni, hogy a Blue Jasmine értékes film, de nem kifejezetten jó. Viszont előbbi sikeresen feledteti utóbbit, csak úgy, mint például a Shame esetében.

Woody Allen egyik legérettebb filmjét hozta össze,  és hiába fárasztó egy kicsit végigülni, csak ajánlani tudom. Csak ezúttal ne számítson senki könnyed szórakozásra. 

7,5/10