Ritkán fordul elő, hogy egy film teljesen elkerülje a figyelmemet, azonban ennél az alkotásnál az sem tűnt fel, hogy tavaly áprilisban még moziban is bemutatták Magyarországon. (Gondolom ezzel nem vagyok egyedül.) Azonban "jobb későn, mint soha" alapon végül sort kerítettem rá, viszont összességében nem tudom eldönteni, hogy megérte-e vagy sem.

Az első képsorokon Mirka (Lucia Siposová), egy szlovák lány egy fotózáshoz vetkőzik, és mint megtudjuk, mindezt azért teszi, hogy a gyors és könnyű meggazdagodás reményében luxuskurvának állhasson Bécsben. Első kuncsaftja nem más, mint a brit autókereskedő Michael (Jude Law), aki félig-meddig tönkrement házassága miatt jutott idáig. Azonban nemcsak ő, hanem felesége (Rachel Weisz) is hűtlen, ráadásul az ő szeretőjének is van valakije. Az események pedig így haladnak szépen sorban, hogy végül újra összeérjenek. 

Peter Morgan (aki a tavalyi év egyik legnagyobb sikerének számító Hajsza a győzelemért-et is jegyzi) azt a bevált formulát ismétli, amit az elmúlt évek hasonló jellegű drámáiban már megszokhattunk az Ütközésektől a Bábelig. Teszi ezt azonban mindenféle rendező elv nélkül, az egyetlen célja a történet lehető legbravúrosabb szerkesztése. Márpedig a recept nem csak annyi, hogy "vegyünk egy rakás karaktert és véletlenszerű eseményt, majd a végén találkozzanak a szálak, és meg is tapsolhatjuk magunkat, hogy ügyesek voltunk." Sajnos ebből a filmből hiányzik mindenfajta mélység, amit a bevezetés végül visszatérő szájbarágós narrációja sem tud elfedni.

Ettől függetlenül mégis kellemes élmény volt ez az alkotás. Ez köszönhető egyrészt annak, hogy a fenti szerkesztés tulajdonképpen az utolsó pillanatig fenn tudja tartani az érdeklődést, az egyes szálak rövidsége miatt esély sincs arra, hogy a történet egy pillanatra is leüljön. Másrészt Fernando Meirelles rendező (aki látott már szebb napokat az Isten városa megalkotójaként) nagyon jó érzékkel nyúlt az alapanyaghoz, így aztán a párhuzamosság hiánya ellenére is végig tud egy egységes tempót és intenzitást tartani.

Természetesen egy ilyen koncepcióban a színészek inkább csak kiegészítő elemek, illetve marketingeszközök, elvégre senki nem várhatja el, hogy egy 10 perces szerepben bármi komolyat nyújtsanak. Azonban Ben Fosternek még így is kiemelhető közülük, igaz, egyben ő is kapta a legérdekesebb karaktert. Rajta kívül azonban az egyetlen emlékezetes momentum a Sir Anthony Hopkins szájából elhangzó #yolo volt.

A külsőségekből tehát semmi nem hiányzik, azonban pont a tartalom az, amiből ez a film nem tud sokat felmutatni. Ennek ellenére kifejezetten utálni nem tudom, ugyanakkor az sem lep meg különösebben, hogy idáig senki nem hívta fel a figyelmem a létezésére.

7/10