Vajon lehet történelmi jelentősége egy tévéinterjúnak? Volt már rá példa. Igaz, nem mostanában. A Watergate - botrány után példátlan módon le kellett mondania Richard Nixonnak az elnöki posztról (önként ment papíron, de nem volt választása). De hogyan jutott idáig? Az esetet arról a washingtoni hotelről nevezték el, ahol az ügyet elindító betörés történt. 1972 nyarán a The Washington Post kis hírként közölte, hogy betörtek a Watergate-ház egyik, irodának használt lakásába és a kárvallott Larry O'Brian, az amerikai Demokrata Párt akkori elnöke. Mint kiderült, lehallgató készülékeket helyeztek el nála.  Az elnököt sokáig „csak” azzal gyanúsították, hogy megpróbálta fedezni az ügyben érintett legközelebbi munkatársait. Azonban az ügy kapcsán hamarosan sokkal mélyebb problémákra derült fény: Nixon ugyanis az irodaházba történt betörés után arra akarta felhasználni az államapparátust, hogy akadályozza a tettesek után megindított nyomozást. "Ha az elnök teszi, akkor az nem lehet jogsértés" - ez volt az elhíresült mondat, amit az amerikai nép már nem tudott lenyelni. Nixonnak távoznia kellett, utódja, Gerald Ford azonban amnesztiát adott neki, soha nem vonták hivatalosan felelősségre a tettei miatt. Érhető módon az emberek rettenetesen fel voltak háborodva emiatt (egyébként Ford helyesen döntött, hiszen Amerika nagyhatalmi státuszát ingatta volna meg alapjában, ha az elnököt elítélik, de ez természetesen nem érdekelt senkit akkoriban). És ebben a történelmi pillanatban egy tévéinterjúban az angol Frostnak sikerült rábírnia Nixont, hogy ismerje be a bűneit. Bíróság nem ítélte ugyan el az elnököt, azonban ezzel az erkölcsi elégtétel megtörtént.

A Watergate botrányról 1976-ban rendezett Alan J. Pakula egy nagyon jó filmet Az elnök emberei címmel, Robert Redford és Dustin Hoffman főszereplésével, a Frost/Nixon tévéinterjúról pedig Ron Howard 2008-ban.

A film elején megismerkedhetünk David Frosttal (Michael Sheen), a sikeres angol tévéssel, aki nem kicsit felszínes tévéshow-kban szerzett hírnevet. Élhetné békésen boldog playboyéletét, azonban vesztére meglátja a tévében, amikor Nixon (Frank Langella) elhagyja a Fehér Házat. Innentől kezdve rögeszméjévé válik, hogy neki interjút kell készítenie a volt elnökkel. Na, nem azért, mert annyira átérzi az amerikai nép felháborodását, ő egészen egyszerűen csak hatalmas nézettséget és még nagyobb elismerést akar. Azonban a show előkészítésekor döbbenten szembesül azzal, hogy a tévétársaságok nem akarnak pénzt adni, ezért kénytelen a saját vagyonát kockáztatni. Senki nem gondolja, hogy képes arra szakmailag, hogy méltó vitapartnere legyen Nixonnak, még az őt felkészítő stáb sem. Aztán lassan ráébred arra, hogy itt tényleg fontos dolgokról van szó, az utolsó pillanatban belead apait-anyait, de vajon elég lesz-e ez egy olyan dörzsölt öreg róka ellen, mint Nixon?

A forgatókönyv nagyon jól sikerült, naná, hiszen Peter Morgan írta (A királynő, Az utolsó skót király). Nem az interjún van a hangsúly, hanem a két főszereplő egyéni drámájának, jellemfejlődésének bemutatásán. Frost a szemünk előtt alakul át széllel bélelt celebből komoly riporterré, Nixon pedig magabiztos politikusból megtört öregemberré. A karakterek nagyon jól meg lettek írva, a jellemfejlődés tökéletesen lett bemutatva, a motivációkkal együtt. A történet íve is teljes, fokozatosan jutunk el a drámai erejű interjúig, éppen ezért lesz olyan erős hatása a nézőre. A film nagy erénye, hogy a korszak hangulatát is bemutatja, ezáltal sokkal teljesebb képet kaphat a néző arról, hogy miért is volt olyan fontos ez az interjú. Az is jó dramaturgiai húzás, hogy a tévéstáb tagjainak szavain keresztül ismerhetjük meg a történet egy részét, ezzel is emberibb lett a történet. A dráma és az érzelmek nagyon jó egyensúlyban voltak, az egyetlen, ami nekem nem tetszett az az, hogy túl sokat mutattak a Frostot körülvevő talmi csillogásból, kevesebb talán több lett volna.

A film sikere azon múlott elsősorban, hogy a két főszereplő méltó játszótárs legyen, hiszen két nagyjából egyformán erős alakításra volt szükség ahhoz, hogy a néző ne veszítse el az érdeklődést a történet iránt. A rendező jól választott: Frank Langella (akit méltán jelöltek Oscar-díjra), és Michael Sheen egyaránt kimagasló színészi játékot tudott felmutatni. Langella teljesen átlényegült Nixonná, Sheen pedig lubickolt a szerepében. Oliver Platt és Kevin Bacon epizódszerepében is teljes emberábrázolást nyújtott, Rebecca Hall ellenben erősen felejthető volt

Ron Howard hozta a szokásos színvonalat: egy korrekt, ütős drámát hozott össze, tökéletesen szórakoztatta a közönséget, miközben el is gondolkodtatta. Az emberi drámákon túl a történelem egy kicsi, de fontos szeletét is megismerhettük, mindezt úgy, hogy nem a rendező nem ítélkezett senki felett, azt rábízta a nézőre. Várhatunk ennél többet egy mozifilmtől?

Egy nagyon jó politikai dráma, kiemelkedő színészi alakításokkal, kötelező darab!

9/10