(Erről az egész klasszikus hétről, illetve a posztok összesítője.)
Néha én magam sem értem, miért nem tetszik szinte kivétel (A szakasz, 12 dühös ember, A dicsőség ösvényei stb.) nélkül minden, ami a 80-as években, vagy azelőtt készült. Azonban amikor előveszem a Terminátort, úgy érzem, ha nem is értettem meg teljesen ezt a jelenséget, valahogy közelebb kerültem a megoldáshoz. Ugyanis bár nem beszélhetünk rossz filmről, az összes idegesítő tulajdonságát annak köszönheti, hogy nem a megfelelő korban jött létre.
James Cameron egyértelműen újító volt abból a szempontból, hogy talán elsőként tette meg a gép - ember párharcot egy sci-fi tematikájának, azonban a hegyekben álló emberi koponyákon taposó terminátorok nyitóképe nevetséges hatásvadászatával rögtön megadja a komolyan vehetetlenség alaphangulatát. És még csak abba sem kell belegondolni, hogy nagyon sok milliárd embernek kellett meghalnia egymás-hegyén hátán, hogy a felszínen nagyobb gyakorisággal forduljon elő emberi csont, mint egy tömegsírban. Sokat elmond, hogy amikor a 4. részben ténylegesen ebbe világba került a cselekmény, akkor már érezte mindenki, hogy kicsit hülyén venné ki magát, ha Batman és Avatar egy rakás koponyán slattyogna, ennek köszönhetően pedig addigra sikerült egy értelmes posztapokaliptikus víziót felvázolni.
Azonban az 1984-ben játszódó jelenetek környezetét látva még ez a szétrombolt jövő kifejezetten tetszetős, ugyanis a 80-as évekből pont a legsablonosabb és legidegesítőbb elemeket jeleníti meg ez a film. Mintha egy egész évtizednek kellett volna eltelnie, mire a filmesek rájöttek arra, hogy léteznek helyek a csatornagőzös sikátorok, a füstös, rossz hírű kocsmák és a hasonlóan lerobbant külvárosi motelek szentháromságán kívül. Én személy szerint szívesebben élnék Cameron terminátoros jövőképében, mint hogy ebben a világban egy napot is eltöltsek. És ha ez még nem lenne elég, zenei aláfestésként a kornak megfelelő szintetizátoros "muzsika" dukál, amely egyszerre próbálja megidézni az 50-es, 60-as évek horrorjainak irritáló, időről-időre felvisító diszharmóniáját és a modern elektronikus zene művi és dallamtalan voltát.
Mindezek tetejébe a Terminátor-széria magáénak tudhatja a világ legidegesítőbb női főszereplőjét. Nehéz megmondani, hogy volt-e valaha a filmtörténelemben ilyen arrogáns Messiás-tudattal rendelkező főhős, de Sarah Connor mindenképpen viszi a prímet. (A legmegdöbbentőbb az, hogy még így is van olyan kiéhezett férfi, aki hajlandó lefeküdni vele.) Ebből kiindulva nem is tudom eldönteni, hogy az őt alakító Linda Hamilton rosszul játszik, vagy éppen tökéletes átéléssel hozza ezt a velejéig irritáló figurát. Ha ki kellene emelnem egyetlen dolgot a második rész zseniális elemei közül, az biztosan az lenne, hogy végleg megszabadított minket ettől a karaktertől.
[Fun fact: a Terminátor társírójaként funkcionáló (és azóta semmilyen más megfilmesített forgatókönyvvel nem rendelkező) Gale Anne Hurd jelenleg annak a The Walking Dead-nek az executive producere, amely (micsoda meglepetés) tobzódik az idegesítő női szereplőkben.]
Persze ettől függetlenül egy korszakalkotó sci-firől és egyben egy remek akcióthrillerről van szó, amivel semmi baj nem lett volna, ha 10 évvel később készül, mint ahogyan ez meg is mutatkozott két remek (és egy némiképp izzadtságszagú, de szintén jó) folytatásában. Azonban így számomra csak azoknak a filmeknek a sorát gyarapítja, amelyek hiába jók, nincs az a pénz, amiért még egyszer megnézném őket.
7/10