Soha nem voltam nagy képregény-rajongó, ennek legfőbb oka abban rejlik, hogy egy kötetet sem olvastam el, és nem is érdekel(t) egyik darab sem. A képregényfilmekkel már más a helyzet: az utóbbi évek ilyesféle filmtermésének apraja-nagyja már mögöttem áll, nem csoda hogy az idei év nagy képregény-blockbusterei is értékes helyet foglalnak el a megtekintési listámon. Ezen a téren idén kétségtelenül az egyik legnagyobb durranás az az Acélember , amely az előzetesek és az ígérgetések alapján megreformálja a kriptoni szuperhős történetét. Lássuk hogyan sikerült.

A történet leírásával több szempontból sem vesztegetném az időt: először is, anno Dani már írt a filmről, másrészt pedig, aki nem ismeri az alapkoncepciót, az valószínűleg annyira elzártan élt a filmvilágtól az utóbbi években, hogy kizárt a blogon való olvasói jelenléte. Szóval, az időmet inkább arra szánnám, hogy megpróbálom boncolgatni azt, miért is az év egyik legnagyobb csalódása az Acélember.

Elsősorban a lefektetett ígéretei és a stábja miatt. Snyderék ugyanis anno azzal dobálóztak, hogy a Sötét lovaghoz hasonló rögrealitást alkalmazó történetet kapunk majd, ennek ellenére a film egy olcsó lapátnyélnél is idiótább forgatókönyvvel rendelkezik, ami nem hogy az alapvető (és ezen történet körülményei közt „elvárható”) realitás-elemeket nem tudja magába építeni, de összességében azt sem tudja mit akar kezdeni magával. Az alkotók ugyanis kapkodnak, és nagyeséllyel a film első felét vagy nem fogjuk érteni, vagy érdektelen lesz számunkra.

Ezen csalódáson túl pedig a legfájóbb pont az, ahogyan a szkript a karakterekkel és a hangulati eszközökkel bánik. Címszereplőnk még úgy-ahogy szimpatikus az egyszerűsége és a felszínessége ellenére is, azonban az Amy Adams által játszott Lois Lane túlzás nélkül kijelenthetően jelentéktelen és szétszórt karakter a filmben, a főhősünk „óriási” ellenfeleként vásznon lévő Zodot pedig csak Michael Shannon zsigerig ható, mesteri játéka menti meg a nevetséges kudarctól.. Ezen felül pedig Snyderék annyi giccses és lassított jelenetet próbáltak beleszuszakolni az alkotás két és fél órás játékidejébe, hogy valószínűleg azóta is menekülnek Michael Bay szerelmeslevelei elől .

A film ugyanakkor egy amolyan „intelligens”-zúzdaként sem tud igazán működni, hisz a forgatókönyv megalománsága, kaotikussága, túlheroizálása, és a mérhetetlenül túlmagyarázott és szájbarágós mondanivaló miatt a történet egy Transformers-féle, puccos, de „ártalmatlan” kaland-akció-scifivé satnyul, ami valljuk be, ettől a műtől nem csak kevés, de rendkívül pofátlan is, pláne Nolan nevének dobálásával együtt.

Összességében tehát az Acélember egy átgondolatlan, giccses és rendkívül túlnyújtott film, amely a tökéletes példázat arra, mi születik abból a receptből, ha egy film a neves elődje (név szerint A sötét lovag) farvizén próbál felhajózni úgy, hogy önálló és maradandó ötletei nincsenek. A látványon túl pedig sajnos egy túlzottan is átlagos blockbuster lett az Acélemberből, amelynek minőségi értéke főleg Christopher Nolan (állítólagos) „felügyelete” miatt fájó igazán.

4/10