Richard Linklater-re nem lehet azt mondani, hogy elaprózná a karrierjét, 2015-ben érkező legújabb filmjét állítólag több, mint egy évtizedig forgatta, csak hogy hitelesen tudja ábrázolni a szereplők öregedését. Ennek fényében talán nem különlegesség, hogy legfiatalabb olvasóim valószínűleg még meg sem születtek, amikor rendezőnk már megfestette Celine (Julie Delpy) és Jesse (Ethan Hawke) románcának első felvonását a filmvásznon. 9 évvel később jött a második rész, most pedig újabb 9 esztendővel később Linklater úgy döntött, hogy egy trilógiává kerekíti (?) ezt a történetet.

Természetesen az idő múlása a sztoriban is megjelenik, az első képeken azt láthatjuk, hogy Jesse serdülő fiát, Hank-et (aki említés szintjén már szerepelt az előző filmben) kíséri ki a reptérre, az épület előtt pedig Celine várja őt két ikerlányukkal. Egyértelmű tehát, hogy a Mielőtt lemegy a nap befejezése után minden remekül alakult, főhőseink egy boldog családdá váltak, akik most éppen görögországi nyaralásukon töltik utolsó napjukat. Illetve egész pontosan egy valami nem alakult jól: Jesse szenved attól, hogy ex-felesége haragja (és a köztük lévő kontinensnyi távolság) miatt alig látja Hank-et, ezen pedig valahogy változtatni szeretne.

A legnagyobb kérdés előzetesen egyértelműen az volt, hogy a nagyjából egy kaptafára felhúzott első két felvonás után mihez tudnak kezdeni ebben a harmadikban? Van-e értelme egyáltalán ennek a történetnek így, hogy főszereplőink nem hosszú távollét után futnak össze, hanem már 9 éve együtt élnek? Azt kell, hogy mondjam nagyon is van, sőt, talán még több is, mint az előző kettőnek. Természetesen a hangulat egészen más, és ennek köszönhetően kicsit szokatlan is. Most nincs európai nagyváros, bő fél óráig egy relatíve nagy létszámú összejövetelnek lehetünk részesei (hozzáteszem, a játékidő 110 perc a szokásos 80 helyett). Valószínűleg egy ponton ezért is térnek vissza a jól bevált párbeszédek a karakterek álmairól, gyerekkori élményeiről. Ez viszont ebből a filmből lógott ki számomra teljesen, tekintve, hogy szereplőink itt elvileg már nem ismerkednek, hanem 9 év párkapcsolat van a hátuk mögött.

Viszont ami mégis hatalmas piros pont a szememben, az az alkotás utolsó harmada. Nyilván nem fogok spoileresen belemenni, de azt hiszem az egyértelmű, hogy ebben a szituációban azért már nem csak móka és kacagás egy kapcsolat, és az első két résszel szemben itt már nem a romantika dominál. Azonban éppen ezzel válik ez a produkció a "trilógia" legjobbjává, hiszen azon kevés filmek közé tartozik, amelyek felvállalják, hogy a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" hangzatos kifejezést egy kicsit jobban kifejtik, azt is beleértve, hogy esetleg az az élés-halás nem is lesz olyan boldog, mint a mesékben (és a szirupos hollywoodi romantikus filmekben). Linklater pedig ezt talán minden korábbi munkájánál pontosabban és érzékletesebben ábrázolja, megtámogatva ezt két színésze munkájával.

Hiába viseli tehát magán az elődök sok karakterisztikusságát (kétszereplős dialógusok, hosszú snittek séta közben), ez a mű mindenképpen egy egyedi alkotás lett, amely szakít a sorozat hagyományaival. Viszont ebből kifolyólag talán nem csak arról fogjuk majd megjegyezni, hogy "Hé, itt van ez a film, amiben egy férfi és egy nő másfél órán keresztül csak beszélget", hanem egy sokkal tartalmasabb és elgondolkodtatóbb filmet is sikerült hátrahagyni az utókornak.

8,5/10