Dennis Villeneuve a Felperzselt föld című filmjével hívta fel magára a figyelmet 3 évvel ezelőtt, amikor az említett alkotást Oscarra jelölték. Nem kellett tehát sok időnek eltelnie, hogy a kanadai rendező francia helyett immár angol nyelven forgasson, méghozzá a két szupersztárral. És örömmel jelenthetem, Park Chan-Wookhoz hasonlóan ő is remekül megállta a helyét Hollywoodban.

Keller Dover (Hugh Jackman) átlagos családapaként egy átlagos kertvárosban éli életét feleségével és két gyermekével. Egy hálaadásnapi vacsora alkalmával, amelyet a szomszédoknál (Terrence Howard és Viola Davis) töltenek, nyoma vész mindkét család kislányának. Az ügyet Loki detektív (Jake Gyllenhaal) kapja, aki meglehetősen hamar előállítja gyanúsítottként Alex Jonest (Paul Dano), azonban miután képtelen terhelő bizonyítékokat találni, el kell engednie a srácot. Ezzel pedig arra sarkallja Kellert, hogy a saját kezébe vegye a nyomozást, ő pedig ráadásul Lokival ellentétben abban sem kételkedik, hogy Alex a tettes.

Ez a szinopszis büszkén megállná a helyét bármelyik Dennis Lehane-regény adaptációjaként, és az ember nem tud nem a Hideg nyomon-ra vagy a Titokzatos folyóra gondolni a film nézése közben. Az esős-havas időjárás festette városképek, a lepusztult külvárosi helyszínek, a visszafogott, de annál hatásosabb zene kiválóan idézi meg ezt a sötét, de egyben maximálisan élvezetes atmoszférát. Villeneuve tehát remekül teremt hangulatot, és ügyesen fűzi össze a kettős nyomozás szálait, úgyhogy az alkotás jellegében és intenzitásában gyakorlatilag az elsőtől az utolsó percig ugyanazt nyújtja. Azonban nem miatta fogunk emlékezni erre a filmre, hanem Hugh Jackman miatt, aki páratlan alakításával egyedül is elvinné a hátán ezt a produkciót. (És hála az égnek, a Pro Video nagyon helyesen úgy döntött, hogy nem teszi tönkre ezt az élményt egy szinkronnal.)  Paul Dano a Vérző olaj után ismét bizonyítja, hogy jó színész (talán előbb-utóbb még a hírnév is megtalálja), és a fentiek fényében még az is megbocsátható, hogy Gyllenhaal-nak az ambiciózus és szorgalmas zsaru karakterében nincs sok tere a kibontakozásra. (Hozzáteszem, ha a hírek igazak, ő a hamarosan érkező Enemy-ben végül meg fogja kapni Villeneuve-től a jutalomjáték lehetőségét.)

De természetesen ez a darab sem lehet tökéletes. Bár egy percig nem unatkoztam, a két és fél órás játékidőből érezhetően minden ki van sajtolva az utolsó másodpercig, és ez bizony meglátszik a narratíván is, amely túl sok teret ad a nézőnek a gondolkodásra, és néha meglehetősen döcögősen jut el teljesen nyilvánvaló konklúziókra. Ebben természetesen része van annak, hogy Aaron Guzikowski forgatókönyve nem olyan komplex, mint az egy tökéletes krimitől elvárható lenne, de ezt bőven el lehetett volna fedni egy gyorsabb tempóval és a szálak bátrabb keverésével. (Egyébként számomra nagyjából 2 másodpercet kellett volna kivágni ahhoz, hogy a játékidő közepe táján ne kezdjen körvonalazódni a megoldás.) Emellett pedig ugyan komoly erkölcsi dilemmákat vet(hetne) fel ez a mű, azokkal nem igazán foglalkozik. Erre legjobb példa a detektív, aki semmilyen konfliktusba nem kerül magával (másokkal is csak szőrmentén), az ő szerepe annyiban ki is merül, hogy legjobb tudása szerint teszi a dolgát.

A végeredmény tehát sem kriminek, sem drámának nem tökéletes, azonban mint a kettő hibridje, nem sokkal marad el az etalontól. (Ami egyébként számomra a fent már említett Hideg nyomon.) Azt tehát nem jelenteném ki, hogy klasszikusról beszélhetünk, azonban mindenképpen egy remek filmről van szó, amelyet csak ajánlani tudok. 

8,5/10