Most ért véget a velencei filmfesztivál és javában zajlik a torontói, sorban jelennek meg a fotók a szebbnél szebb, vagy rondábbnál rondább ruhakölteményekben pompázó sztárokról. Mosoly, jókedv, vidámság, mindenki happy és cool. Boldogan mosolynak bele a színészek a kamerába, még boldogabban mesélik el, hogy milyen fantasztikus volt az aktuális filmjük forgatása, kedvesen válaszolnak az újságírók kérdéseire, a fotók kedvéért látványosan megcsókolják aktuális barátnőjüket / barátjukat, aki vagy modell, vagy szintén színész(nő), majd elmennek egy hatalmasat bulizni.

Irigykedsz? Jó lenne ezt az életet élni, ugye? Azért gondold ezt meg jól.

A vörös szőnyeges bevonulás egyszer-kétszer tényleg hatalmas élmény lehet, de vajon megéri? A színészek élete közel sem olyan szép, jó és könnyű, mint  amilyennek a bulvársajtó beállítja. A legrosszabb ezen a pályán az, hogy teljesen bizonytalan, és 90%-ban a szerencsén múlik a siker, nem a tehetségen.

Először is tisztázzuk: ahhoz, hogy a színészi pályán hosszú távon sikert érjen el valaki, ahhoz vagy kiemelkedő tehetségnek kell lennie, vagy nagyon jó testi adottságokkal kell rendelkeznie. Az előbbiekből lesznek a nagy színészek (jó esetben persze), az utóbbiakból az akciósztárok/tucatszínésznők.

Tehetséges hősünk/hősnőnk elvégez egy színészképzőt, hogy megtanulja a szakma alapjait. A képzés ideje alatt, ha esze van elkezd meghallgatásokra (castingokra) járni, és szerez egy jó ügynököt, mert anélkül nem fog működni a karrierje, az biztos. Rengeteg meghallgatásra megy el, tegyük fel, hogy egyszer szerencséje lesz, és kiválasztják egy tévésorozat szerepére. Ha jól teszi a dolgát, bekerül a szakma vérkeringésébe, ha sikeres lesz a sorozat, amibe bekerült, nagyobb eséllyel vesz részt egy másik sorozat szereplőválogatásán, és hatalmas mázlival megkap egy főszerepet. Még hatalmasabb mázli, ha az a sorozat is sikeres lesz, és ezáltal néhány filmproducer is felfigyel a delikvensre, aki így bekerülhet egy filmbe, ami, ha sikeres lesz, az bizony az A listás sztárok közé röpítheti.

Ugye, hogy milyen sok a ha? Semmi garancia nincs a sikerre, nagyon jól kell állnia a csillagoknak ahhoz, hogy mindez sikerüljön, igazi szerencsejáték ez, nem több. Fanatikusan hinni kell a sikerben, a család támogatása sem árt, tele kell lenni önbizalommal (ami rengeteg elutasítás után azért nem könnyű, lássuk be). Minden egyes castingon meg kell győzni mindenkit, hogy te vagy a legalkalmasabb a szerepre. Azért ehhez kell egy idegrendszer szerintem, ráadásul a művészek ugye jóval érzékenyebbek, mint az átlagember.

Nem tehetséges, ámde jól kinéző hősünk/hősnőnk más utat jár be: jöhet a sportvilágból, mint pl. The Rock, Arnold Schwarzenegger, a modellszakmából, vagy bárhonnan, ahol fontos a jó külső. Mert neki az a dolga, hogy jól nézzen ki, semmi több. Ő is lehet sztár, de soha senki nem fogja komolyan venni színészként (még szép). Ha ezzel valaki tisztában van, boldogon élheti a maga kis felszínes életét a csillogó (ál)világban. Megdöbbentően sokan tartoznak ebbe a kategóriába, és megdöbbentően kevesen a tehetségesek közé.

Szóval, hősünk/hősnőnk akárhogy is, de befut. Hirtelen rászakad a hírnév, a média rászabadul. Ami először fantasztikus, hiszen ki ne szeretne fürödni a népszerűségben, a magazinok címlapján mosolyogni, fényűző partikon részt venni, fogadni a rajongók hódolatát. Öröm, boldogság, pénz, csillogó partik, rajongók hada.

Az első film még buli, aztán jön a mókuskerék: egy évben több film, használódik az idegrendszer, elhasználódik az arc. És a forgatás igenis kemény munka (már persze annak, aki komolyan veszi): akár napi 16 óra koncentrálás, lelki és fizikai próbatétel. A színésznek abban a néhány percben kell a maximumot nyújtania, amíg a kamera veszi, hoznia kell a karaktert, meggyőzően kell játszania. Percre ki van számolva az ideje, és bár persze jókat is lehet nevetni a forgatásokon, azért mégsem leányálom. Magánélet semmi, egy szállodai szoba várja a nap végén, a családdal maximum telefonon tud beszélni a hosszú hónapok alatt, amit egy filmstúdióban tölt, ahol mindig megmondják neki, hogy mit csináljon, kevés a lehetőség az improvizációra. És persze az annyira irigyelt ágyjelenetek felvétele sem túlságosan izgalmas, hiszen előre leírt forgatókönyv szerint kell tenni  a dolgunkat, ráadásul mindezt megannyi kamera és figyelő szempár kereszttűzében.

Az aranyélet csak addig tart, amíg hozni tudod a nyereséget. Mert csak egy árucikk vagy a (filmes) piacon, semmi több. Egy - két komolyabb bukta után bezáródnak az ajtók, és nincs több filmszerep, nincs több ajnározás. És ilyenkor szoktak jönni a drogok, vagy az alkohol. És innen nagyon nehéz visszakapaszkodni a csúcsra (Robert Downey Jr.-nak sikerült, de általában nem ez a jellemző). Az alkohol és a drog akkor is jöhet, ha valakinél hirtelen jött a siker és nem tudja feldolgozni. A vége ebben az esetben is az, hogy annyi a karriernek.

Egy színész piaci értéke a filmes bevételen túl a rajongók számától is függ. És a rajongók bizony nagyon szeszélyesek, és nem jellemző rájuk a hűség. Nagyon okosan kell(ene) kezelni őket, ami nem lehet könnyű, ha annyi lány sikítozik utánad, ír szerelmes levelet,stb, mert még a végén tényleg elhiszed, hogy ennyire különleges vagy, és ez neked jár. Pedig nem, mert jön a következő film, a következő színész(nő), téged megunnak és őket kezdik el isteníteni. Ez egy ilyen játék, ezért kéretik saját értékén kezelni a jelenséget.

A partik sem olyan izgalmasak egy idő után, rájössz, hogy mindenki csak azért jár ezekre a helyekre, hogy újabb szerepet kapjon egy másik filmben, érdekből mosolyognak, beszélgetnek veled. Igaz barátokra nem fogsz lelni ebben a környezetben, ahogy igaz szerelemre sem. Egy  szép napon ráébredsz arra, hogy egy szépen csillogó, de felszínes világnak lettél a tagja, és ha normális életet szeretnél élni, akkor meg kell találnod az egyensúlyt a való élet és e között. Nem könnyű ez, keveseknek szokott sikerülni.

A színésznél kiszolgáltatottabb ember nincs a filmvilágban. A rendező kénye-kedve dönti el, hogy benne lesz-e a filmben, max. 30%-ban múlik rajta a siker, gyakorlatilag nincs beleszólása a folyamatokba, egy fogaskerék a gépezetben, nem több. A bőrét viszi a vásárra, és bizony egyetlen film nemcsak az égbe röpíthet, hanem a mélybe is taszíthat (lásd pl. Sharon Stone és az Elemi ösztön vs Elisabeth Berkley és a Showgirls). És ezen a helyzeten a csillogó körítés sem változtat semmit.

Na, még mindig irigykedsz? Tényleg kell neked az a vörös szőnyeg? Naná, hogy kell!