Ha megkérdeznék az emberektől, hogy Michael Bay neve hallatán mire asszociálnak, a válasz valószínűleg kimerülne annyiban, hogy robbantgatások, sztori nélküli látvány, hatalmas büdzsé, CGI orgia. Bay azonban úgy határozott hogy átmenetileg szakít ezen védjegyekkel és letesz az asztalra egy karakterközpontú sztorit, kisebb költségvetés mellett. A kérdés az, hogy ennek a műfajváltásnak a hatására milyen eredménnyel zár a Pain & Gain.

A film igaz történeten alapul. Daniel (Mark Wahlberg) személyi edzőként dolgozik és imádja magát és klienseit kondiban tartani, de a lelke mélyén ennél többre vágyik. Szeretné beváltani a nagy amerikai álomhoz fűzött reményeit. Dúsgazdag szeretne lenni, amihez a munkája nem elég. Célja elérése érdekében beszervezi két haverját, hogy raboljanak el egy sikeres üzletembert és szerezzék meg a vagyonát. A terv kiváló, viszont a kivitelezésbe hiba csúszik, ugyanis főhőseink sztereotipikus testépítők, akiket sok ésszel nem áldotta meg őket az Úr.

Alapból egy film szerintem arra hivatott, hogy magával ragadja, szórakoztassa a közönségét (az már más kérdés, hogy milyen formában teszi mindezt). És ez a Pain & Gain egyik legnagyobb ütőkártyája. Hiába vannak szembetűnő hibák vagy kifejezetten gyenge periódusok a filmben, így is pokoli szórakoztató tud maradni. Pörög az egész, feszes a tempó és a 2 órás játékidő villámgyorsan el is repül. Viszont a gyors cselekményvezetésnek akad egy hátulütője is, amit elsősorban Bay számlájára írnék. Sokszor ugyanis az volt az érzésem, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy milyen műfajú filmet rendezzen. Az akció-vígjáték illene rá talán leginkább, de gyakorlatilag másodpercenként váltogatja a komorabb és a humorosabb hangvételt. Ezzel semmi gond nem lenne, de egy ilyen változatos atmoszféra megteremtéséhez valamit nagyon tudni kell. Gyakran válik kapkodóvá, nem marad idő egy-egy szál kibontakozására. Viszont a karakterek bemutatása, megismerése ügyesen meg van oldva (persze itt is van néhány hiányosság, de a főbb szereplők egytől egyig ki vannak dolgozva) és a színészek is hozzák a kötelezőt. Mark Wahlberg-nek jól áll a mindenre elszánt, makacs izomagy szerep, de aki abszolút kimagaslik szerintem az Paul karaktere, akit Dwayne "The Rock" Johnson kelt életre. A legtöbb poén hozzá kapcsolható, ugyanis egy mélyen keresztény, kokainfüggő, priuszos testépítő karakterrel nagyon nem lehet melléfogni. Nem tudom mások hogy vannak vele, de nekem szimpatikus volt ez a három ostoba fajankó és igen, drukkoltam nekik, hogy sikerüljön a tervük, annak ellenére, hogy ők tényleg bármire képesek a céljuk elérése érdekében. Normális esetben ugye a törvény embereinek kellene drukkolni, hogy az ilyen suttyó bűnözők a dutyiban kössenek ki, de a karakterábrázolás csalóka. Az elrabolt személy jelleme miatt gyakorlatilag egyértelmű volt számomra, hogy kinek a pártját fogom fogni. De nagyon nagy örömmel töltött el, hogy nem akarták ezek fényében sem azt a szánkba rágni, hogy bűnözni menő dolog és hatalmas buli. Végig tisztában vagyunk a helyzet komolyságával és tudjuk, hogy amit hőseink tesznek, az nem helyénvaló. Lehet rossz példa, de ennek szöges ellentéte a Project X, ami rám olyan impulzusokat gyakorolt, melyek után úgy láttam, mintha azt akarták volna nekem beadni, hogy le kell szarni mindent, a következmények nélküli féktelen, vad bulizás álljon mindenek felett.

Külön meg kell dicsérnem a rendezőt, hogy mert nem kevés humort tudott belecsempészni a filmbe. A legtöbb viccesnek szánt szcéna tényleg üt, de a dolognak itt még nincs vége. A Pain & Gain humora meglehetősen többrétű: az obszcén, nagyközönségnek szánt poénoktól kezdve az éjfekete humorig mindennel találkozunk. És ez egyáltalán nem megy a minőség rovására, sőt egyfajta különlegességet ad neki. A forgatókönyvet lehetne szapulni a helyenként széteső, itt-ott kapkodó történetvezetés miatt, de nem teszem, mert ha magát az alapot vesszük figyelembe, akkor bizony jó a szkript. Nyilván nem történt meg minden, amit láthatunk a 2 óra alatt, (igen, ezzel arra akarok célozni, hogy Bay nagyon feszegeti a határokat és összességében egy nagyon elborult, elmebeteg produkció lett) de a tudat, hogy a lényegesebb dolgok tényleg megtörténtek a '90-es években teljesen más megvilágításba helyezi az egészet. Ki merem jelenteni, hogy az "igaz történetes" filmek között messze ennek van a legelképesztőbb valóságalapja. Lehet akármennyire tehetséges egy forgatókönyvíró, a régi mondás igaznak bizonyul, miszerint sokszor maga az élet kínálja nekünk a leghihetetlenebb történeteket. A betétdalok és a fényképezés is sokat nyom a latba, a pár aprócska '90-es évekre való utalás pedig szintén megmosolyogtató.

Egy közepes filmre számítottam, ami majdnem be is jött, de végül Bay-nek sikerült meggyőznie. Nem lesz ebből kultfilm, nem egy megkerülhetetlen, kihagyhatatlan darab, de szerintem meglesz a maga közönsége. Bár van jó pár dolog, ami a negatív pólus felé húzza a filmet, de szerencsére még így is a pozitív irányba billen a mérleg nyelve. Dacára annak, hogy időnként sok a kapkodás, Bay használja az idegesítő lassításait, és megint megkapjuk az arcunkba a lerágott csontként funkcionáló, ezerszer látott amerikai álom dumát, így is egy olyan alkotás lett a Pain & Gain, ami nem fogja megrengetni a világot, de egy forró nyári estén kellemes kikapcsolódást nyújthat.

7/10