Hm, már reggel van? Be kellett volna húzni a pálmaleveket a fakeretes ablakon, mert a szemembe süt a nap. Olyan meleg van, ez az állatbőr ruha pedig, ami csak azt takarja, amit nagyon muszáj, nem sokat javít a helyzeten. Hol van a kispárnám? Jaj, ne, Csita már megint ellopta.. Még jó, hogy itt, a dzsungel kellős közepén sikerült berendezi egy tökéletes angol úri portát, mégsem vagyunk vademberek, nem igaz? De hol van a ház és a dzsungel ura? Kellett nekem kérdezni, az üvöltésből (jaj, drágám, nem lehetne egy kicsit halkabban, még félig alszom..) úgy hallom, mindjárt érkezik a reggelivel együtt. Na tessék, Kölyök is felébredt már, nincs mese, ébresztő, indulhat egy újabb kalandos nap ebben a tökéletesen művi, ámde mégis annyira idilli dzsungelben.
Kedvenc majomemberünk alakja Edgar Rice Burroughs (1875-1950) elméjében született meg. Nem mondhatnám, hogy sikeres ember volt, csak sodródott az életben, az írásba is azért kezdett bele, mert el kellett tartania a családját. Egy üzleti magazin részlegmenedzsereként gályázott napközben, esténként és a szabadnapjain pedig a Tarzan, a majomember című művén dolgozott. Cégjelzések hátsó oldalára és egyéb papírokra írta, és nem tartotta valami jó történetnek. A művet megmutatta barátnőjének, aki egyszer főnöke asztalán felejtette, aki úgy gondolta, érdemes megjelentetni. 700 dollárt kapott érte, először az All Story magazinban jelent meg, és 1912 karácsonyán adták ki. A többi pedig már történelem: sorban jöttek a Tarzan-könyvek, siker, karrier, rengeteg pénz. Vett egy farmot Kaliforniában, amelyet Tarzana-nak nevezett el, saját kiadót alapított. 1933-ban California Beach kormányzója lett, később elvált a feleségétől, elvett egy színésznőt, akitől természetesen később szintén elvált, a második világháborúban haditudósítóként vett részt. Szívrohamban halt meg.
Nagyon hamar lecsapott a filmipar a Tarzan-történetekre, az első - természetesen még néma - film már 1918-ban elkészült. Elmo Lincolnnak hívták az első színészt, aki eljátszhatta Lord Greystoke-ot. Az első film még viszonylag hűen követte a könyvet, és Louisana államban, Morgan City közelében, egy mocsárban forgatták.
A 10-es, 20-as években több film is született, egyik sem volt túl kiemelkedő alkotás. Aztán 1931-ben a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió illetékesei fantáziát láttak a történetben, nem mellesleg pedig stúdió rengeteg dzsungelhelyszín felvétellel rendelkezett, amelyek a Trader Horn c. filmből maradtak. Már csak a megfelelő főszereplőt kellett megtalálni. Mivel nem a színészi játékra, hanem az akciókra akartak koncentrálni, ezért több száz sportolót teszteltek, amire megtalálták Herman Brixet. Mielőtt azonban aláírta volna a szerződést, Brix-nek egy forgatás során eltörött a válla. Kétségbeesés a köbön, most mi legyen? Aztán az egyik forgatókönyvíró ajánlott egy másik sportolót, akit történetesen Johnny Weissmüllernek hívtak. Aztán kiválasztották Jane szerepére az akkor 20 éves Maureen'O Sullivant. Már csak egy családi kedvencet kellett keríteni, ez is megtörtént egy igazi afrikai csimpánz, Cheetah személyében. A filmet az észak hollywoodi Toluca Lake helyszínen – ahol trópusi növényeket és gyümölcsfákat ültettek el – és más helyszínen forgatták.
Burroughs nem volt elragadtatva attól, hogy Tarzan vademberszerű lett a filmesek felfogásában a művelt angol úriember helyett, de Weissmüllert kedvelte. És 1932-ben kijött a Tarzan, a majomember című film, és világsiker lett belőle.
Világsztár született, a rajongók pedig nem szerették a nős sztárokat, ezért a stúdió 10 000 dollárt fizetett Weissmuller első feleségének, hogy váljon el tőle. .A filmben indiai elefántokat láttak el nagy mesterséges fülekkel, és a nagy majmok bundájába színészek bújtak. Maureen’O Sullivan és Cheetah finoman szólva sem voltak barátok, a színésznő nem kedvelte a csimpánzt és a csimpánz is gyakran megkarmolta vagy megharapta.
A legendás üvöltést a stúdió állítása szerint mérnökök alkották, belekevertek például egy hiéna üvöltést hátrafelé játszva, teve bégetés kíséretében. Weissmüller szerint viszont három énekes hangfelvételét keverték össze. Hogy mi az igazság? Ki tudja, igazából talán mindegy is.
Johnny Weissmüller, azaz Weissmüller Johann Temesváron született, bánsági sváb szülők gyermekeként. Légzési problémái miatt, orvosi tanácsra kezdett el úszni, amelyet olyan szinten űzött, hogy három olimpiai aranyat nyert úszásban (ő volt az első, aki a 100 méteres távot egy percen belül teljesítette), és volt egy olimpiai bronzérme az amerikai vízipóló csapat tagjaként. Sportolói karrierje végén a filmiparban próbált szerencsét (soha nem tartotta magát színésznek, mindig úszóként tekintett magára), a Tarzan filmek pedig sztárrá tették, De egyszer minden véget ér, 1948-ban forgatták az utolsó Tarzan - filmet vele, utána pedig soha nem érte el a korábbi sikereket. Elszegényedve halt meg 1984-ben. Temetésén, amikor koporsóját a mélybe engedték, magnóról háromszor felhangzott legendás Tarzan-kiáltása.
Weissmüllertől Lex Barker (igen, kedvenc Old Shatterhandünk) vette át a stafétát, de az ő filmjei nem lettek igazán sikeresek, a franchise lassan halódni kezdett. Gordon Scott sem tudott új életet lehelni a legendába, olyannyira nem, hogy az 1959-ben készült Tarzan legnagyobb kalandjáról az egyetlen érdekes dolog, amit el tudok mondani az az, hogy játszott benne Sean Connery.
A 60-as években is készültek elég gyenge Tarzan - filmek, a főhősök közül Jock Mahoney nevét érdemes megjegyezni, ő kaszkadőrből lett színész, és még 40 éves korában is illúziót keltően tudta eljátszani a majomembert.
Aztán hosszú csönd, majd egy meglepően jó film 1981-ben Christopher Lamberttel, aki elég meglepő választás volt, mert enyhén szólva is nyüzöge volt az atletikus Tarzan-képhez viszonyítva. Én koromnál fogva ezt a filmet láttam először a Tarzan - univerzumból, és kicsit sokkot kaptam, mikor megnéztem az első Weissmüller - filmeket, hiszen Lambert érhető módon alapvetően a művelt angol lordot alakította, ezért kicsit megdöbbentő volt számomra a vadembert látni a vásznon. Aztán persze megszoktam, sőt meg is kedveltem a régi filmeket, hiszen a naivitásukon túl megejtő bájjal ábrázolják a családi idillt (én Tarzan, te Jean, megvan?), ugyanakkor a kor színvonalához képest meglepően jó akciókkal tűzdelték tele őket.
A 80-as, 90-es években készült még néhány erősen felejthető film (én egyedül a Caspar Van Diennel készültet láttam, és hát nagy jóakarattal is csak matinénak ment el) és még felejthetőbb tévésorozat, aztán persze mesefilm is.
Ugyan nem része a Tarzan - univerzumnak, de muszáj megemlítenem a Brendan Fraser főszereplésével 1997-ben készült Az őserdő hőse című vígjátékot, ami olyan rossz, hogy az már jó.
Bár ponyvaregény alapján készültek a filmek, és ezért művészi értékük egyáltalán nincs, mégis gyermekkorunk hőse maradt az erős, bátor, tiszta szívű arisztokrata majomember, hiszen ezekben a filmekben a jó mindig győzött, a rossz pedig elbukott. Naiv, de szép mese, és ki ne szeretne a fiú közül egy dzsungelben indákon közlekedni, vadállatokkal és rossz fiúkkal verekedni,ezer veszélytől megvédeni a hőn szeretett nőt és persze a dzsungel királyának lenni? A lányok közül pedig ki ne szeretne a dzsungel királya mellett felébredni minden reggel és romantikus kalandok sorában részt venni? Felnőni pedig ráérünk még, nem?
