Temetni jöttem ezt a filmet, nem dicsérni.
Pedig az alapötlet nagyon jó volt. A "több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes" gondolat jegyében játszott el a történettel a forgatókönyvíró, John Orloff (Az elit alakulat). Shakespeare művei közismertek, azonban az élete titokzatos és homályos. Egy cserzővarga fiaként írt olyan műveket, melyekhez sem a politikai, sem a szépirodalmi ismeretei sem voltak elég mélyek. Évszázadok óta folyik a vita arról, hogy valóban a Shakespeare néven ismert közepes tehetségű színész írta-e a nagy klasszikusokat, vagy esetleg valaki más, akinek el kellett titkolnia a nevét? De miért kellett titkolnia? Talán mert nemes volt és nem kockáztathatta családja hírnevét a pórnép körében népszerű színdarabok írójaként? Igen, ez az, legyen nemes, sőt főnemes, talán Oxford grófja, és legyen intrika, politika, szerelem, és persze zengjen minden ajkon minél több Shakespeare-idézet.
Mondom én, hogy az alapötlet nagyon jó volt. De hát ugye ebben a műfajban bármilyen szomorú, mégis a Szerelmes Shakespeare a viszonyítási alap, és John Orloff sajnos közel sem Tom Stoppard. Vagyis hiányzik a sodró lendület, nem találja meg az arany középutat a közönség szórakoztatása és a drámai mondanivaló között. A karakterek elnagyoltak, közepesen kidolgozottak, de a legzavaróbb az, hogy nincs igazi fővonal, túl sok mindenről akar szólni, ezért végső soron nem szól semmiről. Vagyis nem sikerült méltó módon megidézni Shakespeare szellemét (hát igen, nagyon eredetinek és szellemesnek kelI(ene) lenni ahhoz, hogy az avoni hattyú örökbecsű sorai a klasszikusokon túl a nagyérdemű publikum lelkében visszhangra találjanak).
A film első és az utolsó öt perce zseniális, a köztes időt viszont nem sikerült túl jól kitölteni. Kapunk egy elég zavaros történetet, folyamatosan ugrálunk időben és térben, és ennek köszönhetően folyamatosan elveszítjük a fonalat. Pedig sokkal több volt ebben a történetben: kísérletet tesz arra, hogy a romantikus kliséken túl bemutassa az Erzsébet-kori Anglia valós világát. Azonban sajnos erősen túllő a célon: azt persze tudtuk, hogy a szűz királynő közel sem volt angyal, de azért az enyhe túlzás, hogy ő maga sem tudja, hogy mi történt az általa szült több fattyúval, a vérfertőzés pedig még nekem is sok (holott a filmek mellett a másik hobbim a történelem, tehát nincs túl sok illúzióm a korról és Erzsébet viselt dolgairól).
A forgatókönyv gyengeségeit jó rendezéssel és jó színészekkel még lehetett volna orvosolni. Azonban a rendezői székben Roland Emmerich csücsült, ami finoman szólva is bátor választás volt (most komolyan, azért mert valaki látványosan le tudja bombázni a világot, miért tudna egy középkori drámát megrendezni Shakespeare szellemében?). De legalább van jó néhány látványos pirotechnikai jelenet, ami nélkül tényleg halálos unalomba fulladt volna a film. Valaki szólhatna már Rolandnak, hogy kapja össze magát, és dobjon már össze nekünk egy jó kis zúzós akciófilmet (és ne fárasszon minket Channing Tatummal), mindenki jobban jár, tényleg.
A főszereplőn, Rhys Ifanson nem múlt semmi, ragyogóan alakítja Oxford grófjának szerepét, finom játékkal mutatja be a főnemes tragédiáját, aki tudta, hogy remekművet alkot, de a társadalmi szabályok miatt soha nem arathatja le a méltán neki járó babérokat. David Thewlis Sir Cecilként kimagaslik a film többi szereplője közül, puritán, hatalommániában szenvedő alakja méltó ellenfele Oxford grófjának, közös jeleneteik a film legjobb pillanatai. Vanessa Redgrave játéka számomra nagy csalódás volt, a kiváló színésznő ezúttal elveszetten bolyong a filmvásznon, szomorú látni, ahogy egy szenilis, befolyásolható idős asszonyt farag a kor legnagyobb királynőjéből. A többi szereplő játéka pedig egy tévéfilmhez is kevés lett volna.
Mondjak valami jót is a filmről? Oscar-díjra jelölték a kosztümöket, vagyis a látványra nem lehet panasz. Csak a tartalom és a mélység hiányzik belőle, de az nagyon..
Nos, összefoglalóan elmondhatom, hogy ti, árnyak nem tetszettetek, minket e rossz álom meglepett, e csekély, meddő mesét nézze most el úri kegy.
6/10
