Nagyjából két-három héttel ezelőtt az egyik mélyen tisztelt szerkesztő kollégám, kisebb segítségért fordult hozzánk: elkapta a láz, hogy kedvesével egy romantikus estét töltsön el egy sorozatgyilkos társaságában. Természetesen semmi rosszra nem kell gondolni, mindössze egy jó film ajánlót várt tőlünk. Mivel a műfaj egyik nagy rajongója vagyok, így egyből belelkesültem és egy nagyjából 20 filmből álló listával „kínáltam” meg, ami főként régebbi és ismeretlenebb darabokat tartalmazott. A napokban aztán valamilyen úton-módon belebotlottam az általam kreált listába és mivel elkapott a nosztalgikus érzés, ezért úgy döntöttem, hogy megnézek egyet-kettőt a rég nem látott filmekből. Így esett első körben a választás az 1995-ben készített, Jon Ameil rendezte Tökéletes másolatra. Amennyiben emlékeim nem csalnak, valamikor a 90-es évek végén láttam még ezt a darabot, de az emléke annyira jól élt bennem, hogy gondoltam magamban megnézzük, mit is tud adni így 15 évvel később a CGI korában.

A film története nagy vonalakban: adott nekünk egy kiemelkedő képességű és mindig magabiztos klinikai szakpszichológus, Helen Hudson (Sigourney Weaver), aki élete nagy részét sorozatgyilkosok levadászásának szentelte, de miután az egyik tudományos előadásán támadás érte, visszavonul a munkájából és immáron begubózva a négy fal között, félig-meddig az őrület határán tengeti mindennapjait. A városban azonban újabb és újabb gyilkosságok kerülnek felszínre és főhősünknek akarva-akaratlanul, újra be kell szállnia a játszmába, hogy az üggyel foglalkozó két nyomozó M.J Monahan (Holly Hunter) és társa Reuben Goetz (Delmot Mulroney), mielőbb el tudják kapni a furcsa gyilkolási módszerekkel dolgozó idegent, akit esetünkben William McNamara formál meg.

Az ilyen témájú filmek kapcsán úgy vélem, hogy leginkább két dologra kell figyelnie a rendezőnek, adott esetben a forgatókönyv megírójának. Elsőként arra, hogy minden erejével azon legyen, hogy végig fenntartsa a néző figyelmét. Amennyiben az ember a mű nézése közben elkalandozik, akkor az az alkotás már régen rossz (persze ez más témájú filmeknél is így van, de itt úgy érzem, hogy ez a megállapítás hatványozottan igaz). A másik fontos, dolog, hogy mivel ezen filmek szinte 100%-ig hasonló sémára épülnek (rejtélyes gyilkosságok, fánkzabáló, tehetelen rendőrök stb.), valami kell a filmbe pluszban, hogy ne egy „holnapra elfelejtem” tucat alkotás legyen az egészből. Nos, ez a második pont itt úgy érzem Sigourney Weaver volt. Azt gondolom, senkinek nem kell ecsetelnem, hogy korunk egyik kiemelkedő színésznője, itt azonban annyira a hátán viszi a történetet (és nagyon jó karaktert írtak rá), hogy szinte pillanatok alatt elrepült a közel kétórás játékidő. Ráadásul Weaver mellett a „töltelék” szereplők is odateszik magukat, nem lehet panasz sem a buta, sem a szuper hekusra mi több, még a fő gonosz karaktere is egészen pofásra sikeredett. A cselekmény úgy szintén kiváló, hisz a film erősen indít, nincs a buta tini thriller-horroroknál megszokott „az első fél órát áttekerhetem” rész, egyből belecsapnak a közepébe és igyekeznek odaszegezni a képernyő elé. Emellett (ahogy az első pontban is említettem mint fontos tényezőt) az érdeklődést is végig fenntartja, üres járat nem igazán van a filmben, csak úgy repülnek a percek. Az egyetlen, amit talán fel lehet róni, hogy váratlan fordulatoknak eléggé híján van a darab, de ezt akár jó példaként is felfoghatjuk, hogy nem feltétlenül szükséges csavarokkal tele rakni egy alkotást csak azért, hogy jó legyen.

Mostanában erős késztetést érzek a régebbi filmek iránt (no annyira nem megyek vissza az időben, csak a 90-es évekig) és hála a jó égnek, rendre sikerül olyan darabokat előrántanom a cilinderből, amelyen nem fogott az idő vasfoga, és a mai, megváltozott filmes világban is remekül megállják a helyüket. Nem volt ez itt sem másként. Aki szereti a hasonló témájú filmeket, és nem „retteg” attól, hogy egy aránylag régi darabot kell legyűrnie, azoknak mindenképpen ajánlott.

8/10