"14-szer néztem meg, és talán értem." Nehéz elképzelni, hogy létezik egy film, amire ilyet tudunk mondani, de Shane Carruth pont ezt érte el Találmány című bemutatkozó darabjával 9 éve. Ezt az alkotást úgy kell elképzelni, mint egy rendes, két órás filmet az időutazásról - amelyet egy szadista elmebeteg 77 percesre vágott. Így aztán megkaptuk a filmtörténelem legnagyobb mindfuckját, és azt a kérdést, hogy vajon az egy személyben író-rendező-főszereplő-operatőr stb. mit hoz össze második próbálkozásra. Nos, Carruth nem sietett következő művének elkészítésével, például Rian Johnsonnak adott tanácsokat a Looper-hez az elmúlt 9 év során, de most végre megérkezett a Feltörő színek.

A Tolvaj egy különleges eszközt használ: egy ritka orchideán tenyésző féreggel fertőzi meg áldozatait, akik teljesen agymosott és hipnotizált állapotban átadják neki minden megtakarított pénzüket. Ebből az állapotból pedig a Gyűjtő szabadítja ki őket, és bár ő minden bizonnyal a lehető legjobb szándékkal teszi ezt és követi később az áldozatok életét, azok soha nem lehetnek igazán szabadok. Kris (Amy Seimetz) ebből az egészből alig sejt valamit, amíg össze nem találkozik Jeff-fel (Carruth). A kettejük között kialakuló kapcsolat azonban lehetőséget ad számukra, hogy leszámoljanak az életükre nyomott bélyeggel és megtörjék a körforgást.

Azt hiszem azt egyértelműen kijelenthetem, hogy Carruth és a kifejtetlenség kéz-a-kézben járnak. Csakhogy ezúttal ez teljesen más formában jelenik meg: nem a szétdarabolt narratíva, a nagyrészt offscreen játszódó események hordozzák ezt magukban, hanem a rengeteg párhuzam, bizarr fordulat és első látásra érthetetlen történés. Konkrét cselekmény, illetve dialógus egyébként is szinte alig van ebben a műben, inkább a képi, illetve zenei világ által keltett remek atmoszférán van a hangsúly.

Persze lehet ennek kapcsán azt mondani, hogy tulajdonképpen csak egy hosszúra vágott, értelmetlenül művészieskedő videóklipről van szó. Azonban amennyit ez a rendező láttatni enged a műveiből, az nagyon messze van a teljes tudástól, és ha tényleg csak ilyen keveset akarna mondani, nem járna még ilyen sok idővel a stáblista lepergése után is ez a film a fejemben. Mert egyfajta paradox módon rengeteg motívum és gondolat jelenik meg, csak éppen ezeket nehéz úgy észrevennünk, hogy nem egy történetből kell őket kibogoznunk, hanem tulajdonképpen egy lecsupaszított formában dobják oda őket a szemünk elé. És nagyon nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy a gimnáziumi irodalomórák szenvedései után a költő elénk álljon, és azt mondja: én tényleg csak arra gondoltam, hogy a függöny kék. Ugyanakkor viszont legalább ennyire ránk van bízva, ha esetleg mégis többet akarunk belelátni.

Szóval bár kétségkívül furcsa és szokatlan, számomra mégis valahogy remek filmélményt nyújtott. Pedig én aztán egy pillanatig is élvezni fogok egy olyan alkotást, amely jellegében leginkább Terrence Malick munkásságra hasonlít. (Csak Malick-kal ellentétben Carruth-nak van elképzelése arról, hogy mit akar csinálni) És talán pont ez a legjobb ebben a műben: mindenki megtalálja benne a maga számítását.

9/10