Pedro Almodóvar kétségtelenül a spanyol – és az európai filmgyártás egyik legnagyobb csillaga; a 63 éves rendező nem csak díjaival, de egyedi , végletekig elmenően naturális stílusával is magára irányítja a filmszakma rivaldafényét. Nem meglepetés tehát, hogy A bőr, amelyben élek-nek nagy elánnal és még nagyobb elvárásokkal ültem neki, és én voltam a legelégedettebb, hogy a film beváltotta a hozzá fűzött reményeim nagy részét.

Dr. Robert Ledgard (Antonio Banderas) élete romokban hever: felesége autóbalese után összeégett, majd saját csúf arcát meglátva kivetette magát házuk ablakán  , lánya is öngyilkos lett, valamint az újonnan felfedezett bőr-transzplantációs szabadalmát is illegálisnak minősítették. Egyetlen valódi örömét a kvázi kísérleti nyúlként funkcionáló Vera (Elena Anaya) adja, aki múltja azonban fájóbb és sötétebb titkokat rejt, mint bárki is gondolná.

A bőr, amelyben élek egy rendkívül fura néznivaló, és ez nem csak a cselekmény kuszasága miatt van így. A film műfaja gyakorlatilag behatárolhatatlan ;  Almodóvar szokása szerint a legtöbb stíluselemből pakolt a szkriptjébe, így a thrillertől a bosszúfilmek egyediségein át a pszichológiáig mindenfélét a nyakunkba zúdít, szerencsére a megszokott eleganciával és kimért mennyiséggel. Ezen stíluskoktél miatt a film néhol picit követhetetlen, de a zseniális forgatókönyv, az utolsó 20 perc és a legvégső csavar mindent rendbe tesz ilyen téren.

A filmből azonban a rendkívüli komplexitása ellenére is hiányzik valami, ami ugyan nem rondítja teljesen szét az összképet, azért a végső értékelésen nagyot nyom a latba.  A legnagyobb gond mindenképpen az, hogy a történet annak ellenére sem tud bekúszni a néző bőre alá, hogy – ha csak erősen szimbolikusan is de – mély lelki és erkölcsi problémákkal foglalkozik, és ezt a kis csorbát a színészek őszinte és rendkívül precíz játéka sem tudta kiköszörülni. A másik sarkalatos hibapont a karakterek motivációinál keresendő, ugyanis szinte mindegyik szereplő felületes indítékkal rendelkezik, és emiatt a film egyes részei gyakorlatilag felfoghatatlanok.

Technikailag szerencsére minden tökéletes ; a tűéles képek a maguk fakó árnyalataival hátborzongatóak, a gyakran émelyítő ritmusú vágás és a cselekmény – és idősíkok össze-vissza kuszálása jól kamatozik, az Alberto Iglesias által a film alá varázsolt zenék pedig hátborzongatóan növelik a hangulatot.

A bőr, amelyben élek tehát egy rendkívül összerakott és sokatmondó alkotás, azonban hiányzik belőle az a csontig hatoló mélység, amely valódi klasszikussá emelné. Ennek ellenére még így is egy rendkívül kiemelkedő és csöppnyire sem szemérmes filmmel volt dolgom, amely ugyan sokak számára kellemetlen lesz az abszurd témaválasztás és a sok helyen rendkívüli letargiába zuhanó hangulat miatt, nekem „szórakoztató” élményt nyújtott, minden hibája ellenére is.

7/10