A Frankenstein, avagy a modern Prométheusz  Mary Shelley regénye (magyarra Göncz Árpád fordította). A  Shelley házaspár a Genfi-tó környékére látogatott Lord Byronhoz Svájcba, aki kihívta őket és magánorvosát, John William Polidorit, egy „költői versenyre”: az nyer, aki a legijesztőbb történetet alkotja meg. Mary ötlete egy rémálom hatására fogant, amelyben egy „istentelen” tudományt tanulmányozó sápadt diákot látott térdelni a dolog mellett, amit összeállított. És azon a wagneri éjszakán megszületett a horror műfaja. 

Először is tisztázzunk egy félreértést: Frankenstein nem a szörny neve (őt egyszerűen teremtménynek vagy lénynek hívják, nincs neve), hanem a lényt életre hívó tudóst hívják Victor Frankensteinnek.

Én a Boris Karloffos filmet nem néztem végig, viszont láttam a Robert de Niro és Kenneth Branagh főszereplésével készült Frankenstein című filmet, amit sajnos félrerendeztek, de az kiderült belőle, hogy sokkal több van a történetben, értő kezekben katarktikus élmény tud nyújtani befogadójának.

Tavaly ősszel, Pesten, az Uránia moziban volt szerencsém az értő rendezéshez, és a katarzishoz is. Mondhatnám, hogy a Frankenstein történet miatt mentem el az előadásra, mondhatnám azt is, hogy a világhírű Angol Nemzeti Színház világhírű előadására voltam kíváncsi. De ez nem lenne teljesen lenne igaz, valójában egyetlen ok miatt vettem meg a jegyet: Benedict Cumberbatch miatt, aki a Sherlock című tévésorozat főszerepét játssza brilliánsan. Nem, nem szoktam pofára esni holmi sorozatsztároktól (már csak azért sem, mert a Trónok harcán és Sherlockon kívül nem igazán nézek tévésorozatokat), de nem túl gyakran fordul elő velem, hogy egy tévéfilm végén néhány másodpercig csak nézek ki a fejemből, aztán rávetem magam az imdb-re azzal, a felkiáltással, hogy ki ez a fiú? Engem a sztárok nem érdekelnek, de a jó színészeket nagyon szeretem, és ő egy nagyon jó színész. És mivel nekem az a meggyőződésem, hogy a színpadi színész művészileg sokkal többet ér, mint egy filmszínész, ezért nagyon kíváncsi voltam arra, hogy színpadon is tudja-e hozni a szintet. Gondolom senkit nem lepek meg azzal, hogy igen, hozta, sőt!

A Frankenstein című előadásról azt kell tudni, hogy Danny Boyle rendező (Trainspotting, Gettómilliomos) állította színpadra Mary Shelley Frankenstein c. könyvét (természetesen modernizálva, de alapvetően hű maradt a műhöz) Londonban, az angol Nemzeti Színházban. Csak a bulvár kedvéért: két Sherlock Holmes volt a főszereplő (Johnny  Lee Miller az amerikai Elementary c. sorozatban játsza a szuperdetektívet) - nem, Robert Downey Jr. sajnos nem ugrott be, pedig az lett volna az igazi poén - , akik minden este váltották egymást a szerepekben: az egyik este C. volt Frankenstein, és M. volt a lény, a másik este pedig fordítva. Izgalmas, nem? A sorozatsztárokra bejön a közönség, aztán jöhet a művészet, így kell ezt, mindenki jól jár: a színház, a színészek és természetesen a közönség is.

Az előadás óriási siker volt, annyira, hogy felvették több kamerával (gyakorlatilag filmet készítettek róla), és az így felvett előadást mutatják be európai nagyvárosokban. Hozzánk is eljutott végre, és annyira zabálta a nép, hogy oltári szerencsémre még egyszer (pontosabban kétszer, mindkét szereposztást) leadták az Urániában.

Azon az előadáson, amit én láttam, Cumberbatch volt Frankenstein, és Miller a lény (őszintén szólva fordítva jobban örültem volna, de ne legyek telhetetlen, ugye?). Az előadás fantasztikus élmény volt: az igazi brit dikciót (színházi beszédet) hallgatni is öröm, jó színészeket jól megírt, jól rendezett darabban pedig pláne. A darab mondanivalójáról esszét tudnék írni, ezt most kihagyom, inkább azt emelném ki, hogy az előadás legnagyobb erénye az, hogy közérthető módon, hatásos, de nem hatásvadász eszközökkel (fény, zene, díszlet) megsegítve teszi befogadhatóvá a súlyos mondanivalójú darabot. Ugyanis nagyon komoly dolgokról beszél: élet, halál, felelősség, zsenialitás, érzelmi sivárság, öntudatra ébredés, csalódás, bosszú, kitaszítottság, magány, bűn, erény, játszhat-e az ember Istent. Cumberbatch alapvetően Sherlock figuráját hozta a zseni tudós szerepében, de finom eszközökkel olyan mélységeket mutatott meg Viktor lelki világából, hogy az időnként hátborzongató volt. Johnny Lee Miller a szörny szerepében méltó játszótárs volt, de azért Ben egy klasszissal jobb. Egy filmes érdekesség: a darabban Viktor feleségét játszó Naomi Harrist ezen az előadáson nézték meg és választották ki a James Bond film egyik női szerepére (csak halkan mondom: pedig annyira nem volt jó benne, de hát egy James Bond lánynak alapvetően csak jól kell kinéznie). 

Hogy mennyire volt hatásos az előadás: tele volt a mozi, egyetlen pisszenés sem hallatszott az előadás alatt, a végén pedig halálos csönd percekig, és csak lassan, csendben kezdett el mindenki  (én is!) kimenni  a teremből. Nem tértem magamhoz percekig, komolyan. Ennyire még nem mosott át lelkileg darab, pedig nem most kezdtem színházba járni. Javaslom mindenkinek, hogy próbálja ki a színházat a moziban, a két egymástól látszólag távol álló műfaj együtt nem mindennapi élményt nyújt !