Elérkezett ez a pillanat is: lezárul a Millenium-trilógia taglalása a blogon, az utolsó alanyom ebben a témában a Kártyavár összedől lesz, amely az előzetesen olvasott vélemények alapján A lány, aki a tűzzel játszik minden hibáját javította. Összességében valóban rózsásabb a helyzet mint az elődnél, de azért itt is van jó néhány kifogásolható elem. A sztori leírás spoileres lehet azoknak, akik nem látták az előző részt, szóval csak óvatosan.

Az előző rész végén történt családi leszámolás után Lisbeth lőtt fejsebbel  fekszik ugyanabban a kórházban, amelyben apja is lábadozik. Lisbeth féltestvére szökésben, Mikael pedig tényfeltáró riportot ír a fiatal lány meghurcoltatásairól, és a hatóságok túlkapásairól vele szemben.  A svéd titkosszolgálat emberei azonban megpróbálják elhallgattatni főhőseinket.

A történet, mint olyan, alapjában véve nem mondható bonyolultnak, azonban az előző résszel együtt működve egy üdítő kis komplex sztorit kapunk, amely nem csak élvezhető, de valódi feszültséggel és rendkívül jól adagolt csavarokkal tarkított. Ez a végkép pedig rendkívüli megkönnyebbülést jelentett, végre valóban élveztem hogy néznem kell a filmet, ennek fényében pedig nem is tudtam olyan szőrszálhasogató hozzáállással magamhoz ragadni a billentyűzetet , mint az előd tekintetében.

Ennek ellenére A kártyavár összedől közel sem tökéletes film. Sok az apró, mondhatni gyermeteg hiba a sorok között, ez pedig (bár annyira nem rongálja a filmélményt, mint A lány, aki a tűzzel játszik esetében) összességében kissé megbélyegzi a filmet. Az első, és egyben legnagyobb ilyen probléma számomra Lisbeth volt, aki bár próbál szerethető maradni, akaratosságával és látszólagos legyőzhetetlenségével mégis inkább az ellenszenves titulus felé hajlott, mintsem a szimpatikusság felé. Ennek ellenére mégsem rossz vagy negatív karakter Ő, csupán a történet ráeső része inkább erőltetett  mint ötletes, ez az elem pedig minden potenciált kiszipolyoz már a film elején a karakterből.

A másik hiba a hangulat, amely az elődhöz hasonlóan nem képes átugrani a tv-filmek által életre keltett atmoszférát, ez a tény pedig hatalmas léket fúr a forgatókönyv emészhetőségébe, ugyanis hiába volt a szkript tökéletesen kiforrott, az atmoszféra sokszori silánysága miatt néha a félkészség  érzését keltette bennem.  Ez pedig óriási hibának bizonyul, és nagyon sok fokozatot vesz vissza a film végső élvezeti értékén.

Elmondható tehát A kártyavár összedőlről az, ami már az elődei kárára is ment: hiába kiforrott maga a sztori, ha a hangulati elemek meg-meg bicsaklanak. Ennek ellenére a végkép sokkal élvezhetőbb, mint az előd esetében, végre nem nyűggel kellett felállnom a karosszékemből egy film után, ez pedig  (főleg az idei év pár napját tekintve) rendkívüli felüdülést nyújtott.  Jó film ez, csak nem eléggé, de egy szombat esti szórakozásnak tökéletesen megfelel.

6/10

Összességében picit csalódott vagyok a Millenium-trilógiával, kissé többet vártam ezektől a  filmektől, mint amit végül kaptam. Ennek ellenére nem panaszkodom, sok izgalmas és élvezetes órát töltöttem el a három film nézése alatt, de ebből az ígéretes nyersanyagból jóval értékelhetőbb és korszakalkotóbb produkciók is születhettek volna.