Kevés olyan filmet láttam még, amelynél ekkora ellentétben állt volna a rendezői és a forgatókönyvírói munka, azonban ez a mű iskolapéldája annak, miért nem működhet egyik a másik nélkül. Egyszerre zseniális és nevetséges, lenyűgöző és idegesítő ez az alkotás.

Hanna (Saoirse Ronan) édesapjával, Erikkel (Eric Bana) egy sarkvidéki kunyhóban él, távol minden civilizációtól, két jávorszarvas-vadászat között pedig apukája Jason Bourne-nak képezi ki. Nem tudjuk, ki elől bujkálnak, és mire kell felkészülniük, azonban Erik egy nap megadja lányának a lehetőséget, hogy visszatérjen az emberek közé, azon az áron, hogy mindenki vadászni fog rá.

Ez a felütés még meg is teremti a kellő feszültséget, azonban innentől kezdve minden szétcsúszik. Úgy tűnik, mintha a forgatókönyvíró páros a kémfilmek misztériumát próbálná újrateremteni, olyan szövegekkel, fordulatokkal és karakterekkel, amelyek már a 60-as években is gáznak számítottak volna. A teljesen indokolatlanul elhelyezett szuperbörtöntől a bőrfejű gengszterekkel dolgoztató CIA-ügynökön át a (feltételezem, humorforrásnak szánt) ultraliberális angol családig szinte minden mondat hiteltelen és irracionális. A történetben annyi logikátlanság van, hogy a tankönyvekben kéne mutogatni (a plot hole címszónál elrettentő példaként), mindez pedig a lehető legklisészerűbb körítéssel. A színészek játékára is rányomta ez a bélyegét, Cate Blanchett már-már ripacskodónak is tűnhet emiatt, Eric Bana arcán meg még mindig az a világfájdalom ül, amellyel Trója falai alá ment meghalni. Az ifjú reménység Saoirse Ronan viszont még kifejezetten jól is teljesít, de egyelőre még korai nagy kijelentéseket tenni vele kapcsolatban

Ami viszont a fentiek ellenére megmenti a filmet attól, hogy gunyoros megjegyzéseim további céltáblája legyen, az Joe Wright rendezése. Bár az ő munkái között leginkább romantikus regényadaptációk szerepelnek, kiváló munkát végzett az összes akciójelenetnél, és nem egy alkalommal olyan percekkel ajándékozott meg minket, aminek köszönhetően ez a mű mégsem fog teljesen a feledés homályába merülni. És az operatőri székbe ehhez nem is kaphatott volna jobb segítőtársat, mint Alwin H. Küchlert, akinek kapcsán csak elég a Napfény c. filmet felemlegetni, hogy legyen valami elképzelésünk arról, micsoda vizuális orgazmust láthatunk itt is. Ezek közül csak egy példa egy 3 percig tartó, vágás nélküli jelenet, amelyben Bana karaktere leszámol az őt követő ügynökökkel. (Most mindenki idézze fel magában, hogy mikor látott utoljára olyan akciójelenetet, ami nem volt követhetetlenre vágva.) A zenéért a Chemical Brothers felelt, és meglepő módon szerintem kifejezetten jól sült el ez a döntés is, további fokozva a hangulati tényezőt.

Azonban, hogy a bevezetésre visszatérjek, végső soron marad az örök igazság, abból a bizonyos végtermékből nem lehet várat építeni, és ebből kifolyólag jó film sem lesz egy olyan forgatókönyvből, amelyet a 12-13 évesek tartanának maximum menőnek. Viszont mégsem mehetünk el szó nélkül a stáb többi részének kiváló munkája mellett, és azt kell, hogy mondjam, kíváncsian várom a következő alkotásukat, amikor végre talán tudnak majd értelmes alapanyagból dolgozni.

6,5/10