Wes Anderson művei általánosságban a rétegfilmek közé sorolhatóak, és emiatt különösebben itthon sem reklámozzák agyon a filmjeit. Aki viszont kicsit is jobban beleássa magát a mozi világába, annak számára nem lesz ismeretlen az alábbi alkotás sem, amely meglehetősen vegyes érzéseket váltott ki belőlem.

A történet 1965-ben játszódik, az USA keleti partján, egy világtól elzárt kis szigeten, ahol nincsen aszfaltút, repülővel érkezik a posta és a rendőrség egy kis bódé. Itt találkozik két 12 éves gyerek, Sam (Jared Gilman) és Suzy (Kara Hayward), akik egyaránt menekülni akarnak a környezetükből, előbbi a cserkésztáborból, ahol mindenki utálja, utóbbi pedig az őt semmibe vevő szülőktől, ezért elhatározzák, hogy megszöknek együtt. Ezzel persze jó nagy fejfájást okoznak mind a tábor vezetőjének (Edward Norton), mind a sziget egyetlen rendőrének (Bruce Willis), illetve Suzy szüleinek (Frances McDormand és Bill Murray).

Őszinte leszek, nem tudom hova tenni ezt a művet. Egyrészről ott van a történet, ami nem üti meg különösebben egy vasárnap délutáni RTL-es családi film szintjét, ugyanakkor ez nyakon van öntve remek humorral, korhű zenével, egy leginkább bájosnak nevezhető atmoszférával és néhány komolyabb ívű téma felszínének megkarcolgatásával (amelyek ennyiben is maradnak a pozitív hangulat érdekében). Viszont egyben mintha pont Hollywood kicsinyes hatásvadászatát figurázná ki a forgatókönyvíró-rendező szándékosan, amikor nevetségesen felnőttes mondatokat ad a gyerekek szájába, mintha ők is valamelyik TV-csatorna műsorán nőttek volna fel, és betéve tudnák a szövegeket, a Remény rabjai és Keresztapa utalásokról már nem is beszélve. A gyerekszínészek ennek köszönhetően szándékosan (?) ripacskodnak, a felnőttek viszont igazi jutalomjátékot mutatnak be. Norton merev, de ugyanakkor jófej cserkészparancsnokától kezdve Willis butácska és visszahúzódó rendőrén át Tilda Swinton cameojáig mind zseniális alakításokat kapunk. Bill Murray-ről nem is beszélve, akinek a szerepét bár látszólag a Tenenbaumból kopizták át, mégis a film legerősebb perceit hozza.

Alapvetően tehát azt leszámítva, hogy a történet és a karakterizáció túlzóan giccses és némiképp komolyan vehetetlen, Anderson remekül teremt hangulatot és kifejezetten kellemes érzés végignézni a filmjét. Ehhez már csak hab a tortán a sok kiváló alakítás, és hogy garantáltan végignevetjük a játékidőt.

8/10

bónusz kérdés: van valakinek ötlete arra, hogy az utolsó képkockán kívül a cím hogyan jelenik meg a filmben, egyáltalán van bármi köze is ahhoz?