Sacha Baron Cohent korunk egyik legrelevánsabb nevettetőjének tartják. Ezt a megtisztelő titulust előző három filmjével (Ali G, Borat, Brüno) sikerült kiérdemelnie, ugyanis mindhárom alkotás felszínes blődsége ellenére igencsak tartalmas mondanivalót is sugárzott magából. Cohen idén ismét nagyot durrantott, hisz A diktároban szókimondóbb és pimaszabb is, mint az előző három alkotásban. De jól áll ez neki? Kicsit lentebb kiderül.

Aladeen tábornok (Sacha Baron Cohen) Wadiya teljhatalmú ura, aki pénzt és méltóságot nem kímélve eltesz bárkit, bármikor láb alól, aki neki nem szimpatikus. Kialakított birodalmában Ő a leghatalmasabb ember, és mivel késznek érzi magát egy háborúra, atomfegyvereket telepít az észak-afrikai országba. Vagyis telepítene, ugyanis az ENSZ, ha nem jelenik meg a gyűlésükön, bombázással fenyegetőzik. Aladeen kénytelen elutazni tehát az USA-ba, hogy kielégítse a "pénzemberek" kívánságát. Azonban hiba csúszik a számításaiba, hisz a diktátor cselszövés áldozata lesz, szakállát levágják, és egy dublőrét ültetik a helyére. Aladeennak cselekednie kell, ugyanis Tamir nagybátyja (Sir Ben Kingsley) demokráciát akar kikiáltani Wadiyában, hogy az ottani olajkészleteket értékesíthesse.

Bevallom őszintén, az előző három Cohen film után fanyalogva álltam neki a Diktátornak. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a korábban emlegetett produkciók lekötöttek ugyan, de egyikük után sem csettintettem teljességgel elégedetten. A Diktátor azonban jóval több és jobb, mint az előbb említettek, hiszen az előzőleg használt dokumentarista forgatásmódot lecserélték a - számomra - élvezhetőbb játékfilmes felépítésre. Ez pedig már alapjában véve nagyon nagy profizmust ad a filmnek, hisz Lawrence Sher operatőr nagyon jó munkát végzett, a nagyszerű kameramunka alapjában határozza meg az alkotást.

A Diktátor stábja ezenfelül mindent elkövetett azért, hogy a film polgárpukkasztó, ugyanakkor tartalmas is legyen. Aladeen személyéből adódóan az alapkritika a diktatúrát éri, de egyformán megkapja minden népcsoport vagy etnikum a magáét. Ez a politikai inkorrektség pedig valójában "korrektséghez" vezet, hisz az összes társadalmi berendezkedés elé görbetükröt állít a film, ezzel megadva az elképesztő aktualitást a produkciónak.

Most pedig engedjétek meg hogy visszatérjek a bevezetőben említett kérdésre, miszerint Cohen alkalmas-e egy ilyen formátumú szerepre. A válaszom egyértelműen igen. Cohen ugyanis valósággal lubickol ebben az arrogáns világban, élvezi a saját szemétdombján kapirgáló kiskakas szerep körét. A karaktere pedig hiába bunkó, lenéző és illogikus cselekedetre képes, mégis morbid módon a végén szerethetővé válik a szókimondásával, és elképesztően buta hozzáállásával a szerelemhez. Ha már szerelem, ebből adódik az első, és igazából legkomolyabb hiba, azaz Anna Faris. Nem tudom miért és hogyan került a színészi stábba, de elképesztő dilettantizmusával és undorító mimikájával igencsak kilóg a stábtól. Próbálták a karakterét egy szerethető lánynak beállítani, mégsem éreztem benne azt a bájt, amit kellett volna, hisz a jelenetek többségében idétlen képet vág, vagy nyáladzva rikácsol a kamerába.

A Diktátor az utóbbi évek legjobb vígjátéka, amely kétségtelenül a legtartalmasabb és legaktuálisabb is egyben. Bármennyire is blőd és látszólag tudatlan a felszínen, a film végére megérezzük hogy igencsak mély mondanivaló lakozik a sorok között. Aki elkezdi és túl tudja tenni magát az első 10-15 perc polgárpukkasztó humorán, az garantáltan elégedve és görcsölő rekeszizommal áll majd fel a stáblista után.

9/10