Kevés olyan film van, ami ehhez hasonló mértékben osztaná meg a közönséget, rengetegen szeretik és utálják is, ugyanakkor a két véglet között még nem hallottam véleményt róla. Természetesen ennél izgalmasabb felvezetés nem is kell ahhoz, hogy egy filmet meg akarjak nézni, így tegnap este sort is kerítettem erre a darabra.

Walter Sparrow (Jim Carrey) sintérként éli meglehetősen átlagos életét, a születésnapján különös események veszik kezdetüket. A véletlenek alakulás folytán felesége (Virginia Madsen) egy könyvvel lepi meg, amely A 23-as szám címet viseli. Waltert eleinte nem nagyon érdekli a dolog, azonban amint elkezdi olvasni a művet, egyre több hasonlóságot fedez fel a regény eseményei és saját élete között, ráadásul egyre több dolog mögött fedezi fel a 23-as szám misztériumát. Végül a könyv teljesen hatalmába keríti, és egyre inkább egy sötét titkot kezd látni a történet mögött.

A forgatókönyv jól van felépítve, remekül adagolja a feszültséget és az izgalmakat, mindig éppen csak egy újabb részletet felfedve a rejtélyből. A képi világ különösen tetszetős, köszönhetően elsősorban az operatőr Matthew Libatique-nak (őt elsősorban Aronofsky filmjeinek köszönhetően ismerhetjük), aki egy elég sötét, misztikus atmoszférát teremtett a filmnek. Jim Carrey játéka sokak számára sarkalatos pont az értékelésnél, én azt mondanám, hogy nem volt rossz (és aki korábban is látta már drámai szerepben, annak furcsa sem lesz), viszont találhattak volna megfelelőbb embert is a szerepre, mint ahogy ez az egész színészgárdáról elmondható. Alapvetően tehát egy egész jó thrillerről lenne szó, de ami nagyon furcsává teszi, az a mű hangvétele, illetve hangulata. Az első képkockák még egy részint humoros, könnyed hangot ütnek meg, ami Jim Carrey narrációjával együtt bármelyik Guy Ritchie filmbe beleillene. Aztán ez idővel átvált egy (talán túlságosan is) véres és sötét eseménysorozatba, amely leginkább a Hetedik lepusztult külvárosi világát és naturalitását idézi meg. Mindezt pedig megszakítják olyan (a könyv eseményeit elmesélő) képsorok, amelyek képregényes túlstilizáltságukkal bár egyszerre folytatják a fent említett (egyébként számomra állandóan a Watchment idéző) noir stílust, mégis hatásvadász voltuk miatt teljesen komolyan vehetetlenek. Majd a játékidő végére kapunk egy halálosan komoly drámát, egy olyan lezárással, amely számomra abszolút nem illett az addig történtekhez.

Összefoglalva A 23-as szám tehát végül is egy jó krimi, egy tulajdonképpeni mindfuck-film, de hogy ezen felül mi akart lenni, azt egyáltalán nem sikerült eldönteniük a készítőknek. Egyszerre komoly és komolyan vehetetlen, a misztikus hatásvadászattól a realisztikus drámáig csapong, helyenként enyhe humorral megfűszerezve. Ami pedig kijön végeredményként, az egy felettébb érdekes, azonban nagyrészt felejthető alkotás.

7/10