Nagy számban vannak azok, akik úgy gondolják, hogy az animációs filmek kizárólag a gyerekeknek szólnak. Mára talán már köztudott tény, hogy van olyan animációs film, ami korhatáros. Ezek főként az animék (japán animáció). Az elmúlt években Európában is megpróbálkoztak minél egyedibb animációs alkotást letenni az asztalra, azonban nem tudtak akkora kultstátuszt elérni, mint pár anime. Ha pedig meg kéne nevezni a legelismertebb anime-alkotókat, akkor Miyazaki mögött alighanem ott a helye a nem rég elhuny Kon Satoshinak, akinek a Perfect Blue és a Paprika című művével sikerült berobbannia a nyugati kultúrkörökbe.
Mima egy sikeres popsztár, egész Japán imádja. Kivétel ez alól talán egy rejtélyes démonszerű alak, aki egyfolytában megfigyelés alatt tartja. Mima viszont a karrierre koncentrál, így hát elhatározza, hogy a popszakmát hátrahagyva a színészkedés felé orientálódik. A pocsékabbnál pocsékabb szerepek után egyre több ismerőse leli halálát, aminek hatására teljesen kizökken a realitás talajáról.
Megvallom, nem vagyok tájékozott az animék terén. Pár sorozatot és filmcímet leszámítva abszolút ismeretlenül kezdtem neki ezen műnek. Az extrémen rövid játékidő ellenére a felvezetés nagyon döcögős, sőt, megkockáztatom, hogy kifejezetten unalmas. Nade amikor beindul. Talán itt láttam a legügyesebben ábrázolva az emberi agy "törékenységét". A néző is egyszerre veszíti el a fonalat a főhősnővel, és ezért is lehet ezt a filmet egy nagyon kemény pokoljárásként megélni. A néző is be van avatva az élménybe.
Ennek a témának, illetve stílusnak is megvannak a gyökerei. Az álom és valóság, illetve a női elme mélységeibe leginkább David Lynch és Roman Polanski ásta bele magát, de a Perfect Blue kapcsán elengedhetetlen nem megemlíteni Darren Aronofskyt. Számomra elképesztő volt látni, hogy mennyit utal erre az alkotásra. A Rekviem egy álomért és a Fekete hattyú című amúgy zseniális filmjeiben konkrét jelenetek vannak átemelve innen. Persze ez engem nem zavar, egyszerűen ezt a mai filmművészetben már meg lehet tenni.
Kezdetben ennek a filmnek az alkotók úgy álltak neki, hogy ez egy élő szereplőkkel előadott pszicho-thriller lesz, de szerencsére a rajzolás mellett döntöttek. Egyrészt ez a történet így, ebben a formában nagyon jó és hiteles, másrészt a japán filmművészet keményen elbánt volna vele, ezt úgy értem, hogy még ennél is zagyvább lett volna. Igen, sokak szerint ez nyilván egy értékelhetetlen agymenés. Kell az ilyen alkotásokhoz valamiféle fogékonyság. Hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a tudatalatti kivetülése? Ezt a folyamatot ábrázolja kitűnően Kon Satoshi.
Tipikus "woman in trouble" pszicho-thriller a legkeményebb fajtából. Millió meg egyszer meg lehet nézni, a többszöri megtekintés meglehetősen ajánlott, noha kiváltképp nyomasztó mű. A korát teljesen megelőző alkotás volt, még mostanság is merítkeznek belőle. Teljesen jogosan érte el érdemeit a film, hiszen témájában kegyetlenül mélyre ás.
8/10
