Már kicsit kezdem úgy érzeni, hogy a blog nem túl népes, de annál kitartóbb olvasótábora kezd kicsit elveszni az általunk rájuk zúdított ázsiai/skandináv/magyar filmek áradatában, és visszavágyik a hollywoodi produkciók nemes egyszerűségének közegébe, úgyhogy.... hoztam egy brazil filmet. Bocsánat előre is!
Ez az alkotás is azok közé tartozik, amelynek az alaphelyzetét egyszerűen lehetetlen elmagyarázni, egyrészt mert akkor fél oldalon keresztül kellene írnom, mire bemutatom csak a szereplőket, másrészt mert ezzel egyben el is mondtam a történet és a fordulatok első felét. Elégedjünk meg csak annyival, hogy szerepet kap egy mihaszna léhűtő, akinek valamilyen titkos terve van, egy motoros rabló, két korrupt ügyész, még egy korrupt politikus és egy maffiavezér. Szóval minden adva van, egy Guy Ritchie stílusában előadott pörgős-humoros-zavaros gengszterfilmhez.
Afonso Poyart nevét valószínűleg kevesen ismerik, de valószínűleg Brazíliában sem sokan, mivel a rendezőnek ez az első filmje, de ugyanakkor le sem tagadhatná, hogy a fent említett angol úriember munkássága inspirálta első próbálkozását (közelebbről nézve pedig egy másik Ritchie-koppintás, a Lucky Number Slevin). És valóban minden kellék megvan: rengeteg történetszál, amelyek időben és térben össze-vissza ugrálnak, a főszereplő narrálásában, valamint egyfajta fanyar humor. (Hozzáteszem, nem a halálra röhögtetés volt a cél, és bár a film nézése közben zavart, így utólag visszagondolva ez nem is baj.) A történetszálak keverése még egy kicsit erőltetve is van, legalábbis én azt éreztem, hogy maga sztori nem kívánja meg az ilyen jellegű mesélést, és csak hatásvadászat céljából vágták így. Ugyanakkor a leírt stílusjegyek a legnagyobb profizmussal vannak körítve, a rendezésen, az operatőri munkán (idáig el sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen jellegű műnél milyen zseniális direktori és kameramunkát lehet végezni) és a filmzenén meg sem látszik, hogy nem a legtapasztaltabb filmes szakemberek rakták össze valamelyik óriási los angelesi stúdióban. Nem tudom elégszer kiemelni, hogy annak ellenére, hogy nem CGI-lényes akcióparádéról van szó, vizuálisan mekkora élmény tud lenni ez az alkotás, hogy a zene által kiváltott hatásról már ne is beszéljek. A színészek szintén nagy profizmussal dolgoznak, bár senkit nem tudtam megjegyezni potenciális Oscar-jelöltként, nagyon nincs is mit a szemükre hányni, a filmet tökéletesen segítették.
Én nem lepődnék meg, ha Poyart vezetésével ez a stáb nagyon hamar a legmenőbb hollywoodi produkciók közelében találná magát, és mindenesetre várom a következő próbálkozásukat. Ugyanis az enyhén csapongó történetvezetés és az alapvetően csírájában elhalt humor ellenére is azt mondtam volna, hogy ez a mű felveszi a versenyt Ritchie vagy Tarantino bármelyik alkotásával, viszont az utolsó percek Nolan-módra megalkotott pillanatai azok, amelyek számomra még tovább, a legnagyobbak közé emelik ezt a filmet.
9,5/10
