Az idei év általam figyelemmel követett újoncai közül a Touch a sorban az utolsó, nem csak a posztok között, hanem minőségben is. A Hősökkel befutott Tim Kring legfrissebb próbálkozása jól indult, de aztán túlságosan elveszett saját hibáiban ahhoz, hogy a fent említett sorozathoz hasonló magasságokat érjen el.
Jake (David Mazouz) egy 11 éves, autisztikus személyiségjegyekkel rendelkező fiú (nem beszél, nem hagyja, hogy megérintsék). Édesapja, Martin (Kiefer Sutherland) egyedül neveli, miután édesanyja elhunyt a szept. 11.-i események során. Azonban Jake különleges megszállottsága kezd egyre megterhelőbb lenni, nevezetesen, hogy a srác számokat írogat a füzetébe, és ezek kapcsán megpróbál különböző eseményeket befolyásolni. Az apa hamar kideríti, hogy fiának különleges képességei vannak, amelyeket arra használ, hogy különböző emberek életét a helyes irányba terelje. Azonban ez a tevékenység olyannyira problémás lesz, hogy állami gondozásba akarják venni a fiút, mivel Martin nem tud megbirkózni a feladattal, hogy egyszerre legyen fia gondviselője és egyben terveinek kivitelezője. Így kerülnek kapcsolatba Clea Hopkins-szal (Gugu Mbatha-Raw), aki a Jake-et gondozó intézet munkásaként végig kiáll Martin mellett.
Bár a sorozatot erősen high-conceptnek ígérték (és majd később kifejtem, hogy ez a lehetőség meg is lett volna), nagyon nem lett az. Az epizódok felépítése nagyon hasonló, kapunk a Jake-kel foglalkozó fő szál mellé néhány elsőre teljesen összefüggéstelen mini-sztorit, amelyek a rész végén a fiú hathatós segítségének köszönhetően egy pozitív végkifejletben érnek össze. Az ilyen novellisztikus sztorik általában rózsaszín ködbe burkolóznak (hozzáteszem, valahol ez szükségszerű a "Jake rendbeteszi mindenki életét" alapfelállás miatt), ami egyszerre teszi irracionálissá őket (legalább egy negatív karakter elfért volna), ugyanakkor viszont egyértelműen kellemes hangulatba hozzák a nézőt. További pozitívum, hogy a történések nagyrészt az USA-n kívül kapnak helyet, az ilyen kulturális sokszínűség számomra pedig egy üdítő különlegesség a sorozatok világában. Bár ellőhették volna azt a poént, hogy az epizódok mellékszereplői időről-időre visszatérnek (és néhány erőtlen próbálkozást tettek is erre), ez nem történik meg az esetek 90%-ában, és így rengeteg rövid és kifejtetlen történetet kapunk (amelyek van, hogy egyáltalán nem is kapcsolódnak Jake-hez), hasonlóan kifejtetlen és hiteltelen karakterekkel. (Ráadásul furcsa, hogy pont a Hősök megalkotójának nem állt szándékában az első sorozatához hasonló történetmesélési koncepciót megalkotni). Ami viszont még rosszabb, hogy a főszálban is alig történik valami, és ott is pont ugyanennyire semmilyen karakterek vannak, különösebb motiváció vagy önállóság nélkül. Martin nem csinál semmit azon kívül, hogy a fia által kiadott napi feladványt próbálja kibogozni, Clea pedig egyszerűen csak van, és ez a legtöbb, amit el tudok mondani róla. Átívelés itt sincs sok, de ezt inkább pozitívumként fogom fel, azok után, hogy az évad vége felé mégiscsak elkezdtek erőltetni egy nagyon gyenge összeesküvéses szálat. Színészi játékokról ezek után számomra nincs is sok értelme beszélni, mivel a főszereplőknél nincs mit eljátszani, ennek ellenére kiemelném a Jake-et játszó David Mazouz-t, illetve kollektíve az egyes részek külföldi mellékszereplőit. Ami még tetszett, az az operatőri munka volt, szerintem különösen szép képeket használtak (ez főleg a főcím fényképezésén jött ki nagyon)
Mindent összevetve tehát a Touch jól indult, de sokkal kevesebbet hoztak ki belőle a lehetőségekhez képest. Bár nem kifejezetten rossz, annyira beszürkült, hogy engem csak a mellékszálak új impulzusai kötöttek már le az évad vége felé. A második évad szerkezetének újragondolásával viszont még sokat lehet javítani rajta, úgyhogy én mindenképpen adok neki még egy esélyt.
