Aki ismeri a munkásságomat (mert miért is ne áltathatnám magam azzal, hogy kicsi, de szívós rajongótáborral rendelkezem, abból kiindulva, hogy nem érkezik 50 fikázó komment egy-egy posztom alá), az tudhatja, hogy előszeretettel írok olyan filmekről, amelyeket elkerült a hírverés, annak ellenére, hogy komolyabb értékeket vonultatnak fel, mint Michael Bay filmjei együtt összesen (illetve előszeretettel írok zárójelekkel tarkított többsoros körmondatokat, nehezítve a megértést) . Ennek kapcsán büszkén jelenthetem ki, hogy megtaláltam eddigi pályafutásom legalulértékeltebb filmjét, és nem félek a nagyközönség elé tárni azt.
Most, hogy csúcsára ért a Prometheus kapcsán a hype, úgy gondoltam, ideje teljesen más vizekre evezni, és egy, az oroszlánok életéről szóló természetfilmet választottam ki. Vagy mégsem. A Pandorum ugyanis egy újabb sci-fi, amely szinte felvonultatja a műfaj összes elemét, azokat viszont egy zseniális egyvelegbe gyúrja egybe.
2177. A túlnépesedett és haldokló Földön a csillagászok felfedeznek egy életre alkalmasnak tűnő bolygót, a Tanist, ezért útnak indítanak egy telepesekkel megrakott űrhajót, az Elysiumot, hogy ott új életet kezdjenek. Itt ébred fel a hiper-álomból Bower (Ben Foster), aki azt gondolja, hogy gépészként az ő váltása jön a hajón. Azonban több probléma is akad, az előző váltás nincs meg, a hajón nincs áram (így a szobából sem tud kijutni), az egyik társa eltűnt és a fagyasztás mellékhatásaként semmire nem emlékszik. Hadnagya, Payton (Dennis Quaid) segítségével elindul, hogy megjavítsa az Elysium reaktorát, azonban különböző emberi (és nem emberi) lények keresztezik útját, és szép lassan elkezdenek kiderülni a hajó titkai.
A Pandorum már alapból azzal túlteljesítette volna az elvárásokat, hogy egy teljesen ismeretlennek számító stábbal és egy szinte B-listás színészgárdával egy nagyon profi produkció sikeredik belőle, de ezen felül még sikerült megalkotni az utóbbi évek egyik legnagyobb sci-fi klasszikusát. A forgatókönyvben minden adott, ami csak előfordulhat ebben a műfajban: a lassan adagolt információk, Alien-szerű horror elemek, az űrhajó és legénységének végzetes küldetése, és még egy percre egy disztópikus jövőkép is felvillan a porviharban álló Brandenburgi-kapuval. A rendezésen és a operatőri munkán meg sem látszik, hogy nem egy hatalmas költségvetésű blockbusterről van szó, sőt, kifejezetten tetszetős munkát végeztek (ha jól gondolom, az egyik megoldással még Danny Boyle előtt is tisztelegtek egyet). A színészi játékoknál a rutinból játszó Dennis Quiaden kívül a főszereplő (aki már a Börtönvonat Yumába c. filmben is nagyon meggyőző volt), illetve Cam Gigandet alakítását tudom kiemelni (utóbbit egészen a stáblistáig Hayden Christensennek gondoltam, annyira elsajátította az ifjú Anakin gyűlölettel teli tekintetét). Másról azért sem nagyon eshet szó, mert eljátszható karakterek rajtuk kívül nem nagyon voltak, és ezzel el is értünk az alkotás egyetlen negatívumához.
A Prometheus-hoz hasonlóan itt is sikerül a filmnek egy annyira érdekes és izgalmas mitológiát, valamint egy annyira eseménydús történetet felépítenie, hogy a szereplőknek nem marad helye és ideje a kibontakozásra. A karakterek inkább csak sodródnak az eseményekkel, ahelyett, hogy ők alakítanák azt, és igazából semmit nem tudunk meg róluk, néhány (a történetmesélés szempontjából egyébként is indokolt) flashback kivételével. (Viszont az elgondolkodtató, hogy tulajdonképpen az Aliennel indítva ez gyakorlatilag az ilyen jellegű sci-fik 80%ára jellemző)
Ezt leszámítva viszont úgy gondolom, hogy Pandorummal sikerült egy igazi tudományos-fantasztikus kultfilmet alkotni, amiben minden benne van, ami csak egy jó filmélményhez kell. És ez 6.8 IMDB-n és 20% Rottentomatoes-on. Há' noooooooooormális?
9/10
