Az iráni filmkészítés az aranykorát éli. Évről évre szerepelnek egy-egy neves európai filmfesztivál versenyprogramjában többnyire sikerrel. Az elmúlt évek legnagyobb díjesőt kapó filmjét is egy iráni direktor, Asghar Farhadi rendezte. Az Elly története után ismét egy berlini sikert könyvelhet el, melyért már megkapta az Arany Medvét. A Nader és Simin azonban nem csak Európában tarolt, hiszen az Akadémia a politikai helyzetek ellenére Farhadi új remekművét díjazta a legjobb idegennyelvű filmek szekciójában.
A cím félrevezető, hiszen egy válás történetével hiteget, de ez csak a cselekmény alappillére. Az alkotás magával a válással kezd. Simin (Leila Hatami) az okból hagyja el Nadert (Peyman Moadi), mert férje nem hajlandó elhagyni vele Iránt. Számára fontosabb vigyázni súlyosan beteg édesapjára és lányára. Mivel azonban Simin visszaköltözött szüleihez, ezért a családfőnek segítség kell a háztartásban, így felvesz egy bejárónőt, majd innentől a film lassan átvált egy jogi drámába.
Azt azonnal leszögezném, hogy ez a film nem egy art movie, szóval semmilyen művészi allűrt nem tartalmaz. Egy nagyon is közérthető és mindenki számára befogadható alkotást sikerült összehoznia a rendezőnek. A film tempója végig feszes és nagy odafigyelést igényel, mivel rengeteg információ zúdul a nézőre. Ez a bámulatosan jól megírt forgatókönyvnek köszönhető. Számtalan erkölcsi és az élettel kapcsolatos dilemmát hoz a felszínre.
Felmerülhet a kérdés, hogy a rendező mennyire képezi le a valóságot Iránnal kapcsolatban, hiszen egy nyugati emberhez kevés esetben jut el egy iráni film. Farhadi ügyesen mutatja be az ottani társadalmi különbségeket és az igazságszolgáltatást, ráadásul úgy, hogy ezekre nem tér rá didaktikusan, hanem mindvégig a történet és a karakterek dominálnak.
A színészeknek hála a néző teljesen bele tudja magát élni a súlyosabbnál súlyosabb földhöz ragadott helyzetekben. A mű egyszerűsége és hitelessége miatt szertefoszlik az a gondolat, hogy ez egy játékfilm és nem egy dokudráma.
A film befogadásához nincsen szükség semmilyen ázsiai műveltségre, Farhadi drámája az önmaga jogán kiváló. Nem egy zseniális alkotás, nem mutat új utat a filmművészetben, de még csak eszközeiben sem gazdag. A szó hagyományos értelmében vett mestermunka az Egy elválás története. A végtelenségig leegyszerűsített, emellett jéghideg profizmussal leforgatott mélyen emberi, örök érvényű darab.
8/10
