Bastet szerelmére, nem gondoltam volna Wakanda ifjú uralkodójáról, hogy ilyen királyi fenevad! Na persze, nem túl sokat láthattunk belőle eddig, eléggé háttérbe szorult a híresebb szuperhősök mellett a Polgárháború forgatagában, ezért nem is hozott elsőre lázba a róla szóló külön film, de aztán ahogyan kijöttek az egyre menőbb előzetesek, számoltam visszafelé a napokat, amíg megismerhetem őfelsége történetét. Nem vagyok geek, ezért nem tudtam sokat a Fekete párducról, Wakandáról még kevesebbet, ezért minden előítélettől és elvárástól mentesen ülhettem be a moziba, és kíváncsian vártam, hogy mivel lepnek meg az alkotók. Nos, le lettem nyűgözve, mert egy pörgős akciófilmhez volt szerencsém, amely nem csak a látványról szólt, hanem jól felépített történettel, kiváló színészi alakításokkal és nagy szívvel is rendelkezett. A CGI-mesterek nem tétlenkedtek, az autós üldözés és a harci rinocéroszok láttán még pislogni sem mertem, nehogy lemaradjak valamiről, és persze Wakanda csodálatos világa sem volt utolsó látvány. Az übermodern technika és Afrika lüktető szíve együtt tudott létezni ezen a fantasztikus helyen, amelyen egyszerre van jelen az ősi törzsi társadalom a maga rítusaival, és egy olyan technológia, amelyhez képest Vasember kütyüi kicsit avittosnak tűnnek. A királydráma és James Bond világa nagyon egyedien keveredik ebben a filmben, amelyben egyetlen percig sem kétséges, hogy mi a lesz a végeredménye, mégis mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést, tökéletesen szórakoztatja a nézőjét, miközben el is gondolkodtat. Mert egy királynak igenis el kell döntenie, hogy rá mer-e lépni egy új útra, meg kell hoznia a saját döntéseit, amellyel befolyásolja népe jövőjét. Azonban ez a történet nem csak T'Challáról szól, az őt körülvevő karakterek sem szorulnak teljesen háttérbe, mindenki megkapja a maga játékidejét és fejlődéstörténetét. Ráadásául még egy méltó ellenfél és meglepően jó humor is társul mindezekhez, ezért úgy röppen el a nem túlságosan rövid játékidő, hogy a néző észre sem veszi.
T'Challa (Chadwick Boseman) édesapja halála után nem lett automatikusan király, egy ősi rituálé során ki kellett vívnia magának ezt a rangot, amelyet természetesen látványosan meg is tett. Azonban nem ülhetett sokáig a trónon, mert jött egy újabb kihívó, a Koncoló (Michael B. Jordan), aki szégyenletesen könnyen legyőzte, és ő lett Wakanda új uralkodója. Azonban a Fekete Párduc nem engedheti meg, hogy kiengedje az országból a technológiát, amely nagyon sokat tud ártani a világnak, ha rossz kezekbe kerül...
Látszik a filmen az a kétszázmillió dollár, amelyet elköltöttek rá, lenyűgöző látványvilágot hoztak létre az alkotók, Wakanda minden technikai csodája a szemünk elé tárul, de mivel szerencsére a forgatókönyvre és a karakterekre sem sajnálták az időt és az energiát, nem lett üres CGI-parádé a Fekete Párduc. Már a kezdő képsorok után tudjuk, hogy itt aztán elég magas szinten fogják tolni az akciót, a folytatásban pedig megyőződhetünk arról is, hogy a történetben is volt elég kraft, hogy kitartson a végéig, amely sajnos egy hangyányit szirupos lett, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Az események gyorsan peregnek, de azért van idő arra, hogy megértsük az egyes karakterek tetteinek mozgatórugóit, nem csak a főszereplőre fókuszáltak az alkotók, a többieknek is volt lehetőségük megmutatni magukat a filmben, nem biodíszletek voltak, hanem hús-vér karakterek saját történettel, és nem könnyen meghozott döntésekkel.
Habár ez egy elég macsó mozi lett, erős női karakterekből sincs hiány. A Fekete Párduc húga, Shuri nemcsak a laza szövegeléshez ért nagyon, de a technikához is, ő Wakanda Q-ja, olyan kütyükkel látja el a bratyóját, illetve mindenkit, akinek erre szüksége van, hogy csak lesünk. A királyi testőrség vezetője, Okoye tábornok nem éppen harmatos virágszál, nemcsak a botját forgatja boszorkányosan gyorsan, de minden mozdulatából sugárzik a méltóság és az erő. Talán csak T'Challa szerelme nem lett túlságosan eredeti karakter, de az Oscar-díjas Lupita Nyong'o azért igyekezett kihozni belőle a legtöbbet. Nemcsak a CGI lenyűgöző, a kosztümök is brutálisan látványosak lettek, legyen szó a Fekete Párduc übermenő hacukájáról vagy Nakia, az anyakirályné és Shuri ruháiról, amelyek úgy voltak sokszínűek, hogy nem lettek giccsesek.
Chadwick Boseman úgy taglózott le, mint tinikoromban Indiana Jones, nagyon badass a fiú, nemcsak jól néz ki, még jó színész is. Michael B. Jordan szintén jól kigyúrta magát a szerepért, de ő sem piskóta tehetség terén, ezért a Fekete Párduc méltó ellenfelet kapott személyében. Danai Gurira nagyon erős energiákkal létezett a vásznon, nemcsak az akciókat tolta végig kőkeményen, a zord nézésen túl ő is teljes emberábrázolást tudott bemutatni. Letitia Wright kellő lazasággal szólogatott be a bratyónak, de amikor szükség volt a technikai tudására, nagyon komoly is tudott lenni. Lupita Nyong'o mellettük kicsit halványabb volt, ahogyan Angela Bassett is volt már jobb. Martin Freeman kellemes meglepetésként ezúttal több játékidőt kapott Ross ügynökként, mint korábban, kár, hogy Forest Whitaker - nek nem jutott több jelenet. De az én igazi kedvencem Andy Serkis volt, aki láthatóan lubickolt a rosszfiú szerepében, öröm volt látni őt ezúttal emberi mivoltában, annyi motion capture-szerep után.
A Marvel első fekete szuperhősfilmje nagyon jól sikerült, mégis elsősorban a hangulata miatt marad meg az emlékezetünkben, egy olyan főhőssel, akiről eszünkbe sem jut, hogy igazából cicanaciban rohangál, nem, ő egy mély érzésű uralkodó, aki megvívja a maga harcait saját magával és az országáért is, valamint egyébként van egy übermenő rucija is. Nincs hiány akcióban, látványban, humorban és jellemfejlődésben, de egy alaposabb vágás ráfért volna a filmre, mert a végére picit kifogyott belőle a szufla, de összességében egy nagyon szórakoztató darab lett a végeredmény. Kár lenne kihagyni a királyi kalandot, irány a mozi!
8/10
A Fekete Párduc teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
