Kata SWL kritikáját itt olvashatjátok
Nincs Oscar-szezon a kötelező, csak a főszereplő győzelme kedvéért elkészített életrajzi darab nélkül, idén pedig úgy tűnik, A legsötétebb óra fogja játszani ezt a szerepet. Hiszen már most is szinte csak azért foglalkoztatja a nézőket, mert hosszú idő után Gary Oldman ezzel a produkcióval gyűjtheti be első aranyszobrát (mintha az Oscar valaha is életműdíj lett volna..), és igazából ezen kívül másról nehéz is lenne beszélni vele kapcsolatban.
A Joe Wright rendező védjegyének mondható egysnittesek ugyan feldobják a rosszul megvilágított üléstermekből / szobákból / bunkerekből álló képi világot (úgy tűnik, vizuálisan is muszáj volt sulykolni, hogy ez tényleg a legsötétebb óra volt), ezek kívül azonban a szokásos keveréket látjuk. A történet ugyanazokból a panelekből van összehegesztve, mint a Kódjátszma vagy A király beszéde, ugyanazzal a karakterépítésbe erőszakolt humorral próbálja szimpatikusabbá tenni főhősét (mert persze egy életrajzi filmnek a főszereplő szerethetősége felül kell, hogy írjon minden más drámai szempontot), ugyanaz a kellően pátoszos és jellegtelen zene kíséri a kínosan túlheroizált öntömjénezést. OIdman pedig természetesen többkilónyi smink és maszk alatt motyog, kiabál, mímeli a miniszterelnök manírjait, ahogyan azt egy jó Oscar-győztestől elvárja az Akadémia. (Mert nem az átlényegülést, a színészi játék nüanszait, hanem egy valós személy érzékletes imitációját tartja mindenki leginkább díjra érdemesnek.)
Abba pedig jobb, ha bele sem gondolunk, hogy második világháborús filmként mi lehet így az aktualitása A legsötétebb órának. Mert komolyabban elemezve az alkotás mondanivalóját, végeredményben a populizmus dicshimnuszáról van szó: Churchillt nem akárki, hanem a brit átlagpolgárok ébresztik rá, hogy a végsőkig ki kell tartani a gonosz nácik ellen, hiszen ő nem akar "szvasztikát látni a Buckingham-palotán". Pont, mint ahogy Orbán nem szeretne mecseteket látni a templomok helyén, vagy ahogyan Trump a "nagy piros gombját" méregeti Kim Dzsong Unéhoz. Vagy csak próbáljuk elképzelni, hogy A legsötétebb óra a magyar második világháborús szerepvállalásról szól, és Horthy tüzeli azzal honfitársainkat, hogy nem szeretne vörös csillagot látni a Parlament tetején. (Éppen ezért külön ironikus lesz, ha a Time's Up-mozgalmat életető és az amerikai elnököt ostorozó beszédek közt osztják majd ki a díjat Oldmannek az Oscar-ceremónián.)
A különbség csak annyi, hogy a történelem Churchillt igazolta, amikor hatalmas véletlenek folytán sikerült kimenekítenie hadseregét Dunkerque-ből (ezekről a véletlenekről egyébként a Dinamó-hadművelet részletes taglalása ellenére is megfeledkezik A legsötétebb óra...), majd az Egyesült Királyság 4 évig ülve a Csatorna túloldalán végül a teljes pusztulás helyett a győztesek térfelén találta magát, hála az amerikai és a szovjet túlerőnek polgárai hősiessége helyett. Ebből kifolyólag nemcsak hanyagnak, de felettébb veszélyesnek is gondolom, hogy Joe Wright pont ebben a történetben próbálja ilyen zsigeri, lebutított eszközökkel manipulálni nézőit.
De ezzel már talán túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítok A legsötétebb órának, amely egy hamisítatlan tucatfilm, kötelező kör, még arra is méltatlan, hogy Nolan Dunkirkjének párdarabjaként beszéljünk róla. És még ha eddig többen is néztek meg, mint a díjszezon valódi remekműveit, emlékezni legfeljebb csak arról fog rá, hogy ez volt az a film, amivel Gary Oldman Oscart nyert.
6,5/10
A legsötétebb óra teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
