Florida egy tipikusan olyan amerikai térség, amit jórészt csupán idealizált képeslapokról ismerünk, ha nem ássuk bele magunkat eléggé a témába. Hiába találhatóak itt a keleti part legvadabb bulihelyei, számos túristalátványosság vagy éppen a grandiózus Disney vidámpark, ahová évente több tízmillió jómódú vendég érkezik, Florida koránt sem csupán a fényűzésről szól. Ahogy az lenni szokott, az állam kietlenebb, kevésbé reklámozott helyein tengetik mindennapjaikat a társadalom alsóbb rétegei, akik még azt sem engedhetik meg maguknak, hogy saját háztartást tartsanak fent. Sean Baker az ellentmondásos Tangerine után 2 évvel ismét olyan egyéneknek próbálja megfesteni az érzelemvilágát, akik rendszerint kimaradnak nem csak a művészeti alkotásokból, de jóformán a közbeszédből is, amihez ezúttal több kapcsolódási pont és egy összeszedettebb történet társul.
Tikkasztó hőség, egy kietlen parkoló, rikító színű motelek és 3 kisgyerek, akiknek nyári szünet révén semmi dolguk sincs az ég világon. Ebbe az kellemesen bájos és pimaszul életigenlő világba csöppenünk bele a film kezdő képsoraival, ám hamar elérkezünk az első bonyodalomhoz, amelyből már érezhetjük, hogy nem minden arany, ami fénylik. Halley (Bria Vinaite) egyedülálló anyaként neveli 6 éves lányát, Moonee-t (Brooklynn Prince), de rendes munkahely, racionális célok és legfőképp a változtatásra való hajlam nélkül szinte semmi esélye sincs arra, hogy megfelelő háttért biztosítson gyerekének, még a közepesen lepukkant motel szobadíját is alig tudja kigazdálkodni. Cseles megoldásokkal és félig-meddig illegális üzletek során ugyan sikerül Halley-nek olyan egzisztenciát teremtenie, ami a lánya számára kvázi a szabad álomvilágot jelenti, de érezzük, hogy ez az állapot nem tartható fent a végtelenségig, előbb-utóbb pedig Moonee-n fognak csattanni az ostorcsapások.
Minden tematikai tulajdonságának ellenére a Floridai álmot nézni tulajdonképpen közel sem egy nyomasztó élmény, legalábbis a közel 2 órás játékidő nagy részében. Ennek a legfőbb oka az, hogy többnyire Moonee és a hozzá hasnló, "motellakó" gyerekek ártatlan szemszögéből figyeljük az eseményeket. Ők még nem érzékelik azt a kilátástalanságot és sanyarú sorsot, amit mi, nézők projektálunk a képsorok közé. Számukra egy autó lemosása, a kéregetés, de szélsőséges esetekben a gyújtogatás is csak egy játék, egy újabb színes élmény része. Ertelemszerűen nincsenek is a tudatában annak, hogy valójában miket csinálnak pontosan, milyen következményekkel járnak a tetteik.
Huzamosabb ideig mi is ebben az álomvilágba ragadunk, ahol nincsenek megkötések, nincsen kontroll és retorzió is abban merül ki, hogy a motel menedzsere szúrós szemmel néz rád. Valósággal együtt élünk a gyerekekkel, mindenben a kalandot kezdjük el látni és már-már azt érezzük, hogy csodák igenis létezhetnek. Baker remekül adja át a helyzet kettősségének vegyes érzelmeit, és helyenként tényleg úgy palástolja ezt a történetet, hogy teljesen megfeledkezünk a floridai hotelszobák poloskáiról is. Pedig a mozi annyi lelki sanyarúságot, megrekedt életet és hátráltató körülményt vonultat fel, amennyit ritkán látunk a nagyvásznon. Valójában a címben szereplő álom is csupám vágyálom, ami igazából csak a képzeletünkben jelenik meg, de a cselekmény nem sűrűn csupaszodik le annyira, hogy érzékeljük a történet tényleges súlyát - igaz, olyankor mázsásnak érezzük ezt a súlyt, érintőlegesen a prostitúció és a pedofília is terítékre kerül.
A film főgonoszai bizonyos szempontból a felnőttek, hiszen egyrészt miattuk olyan a helyzet állása, amilyen, másrészt pedig ők azok, aki rendre felnyitják a szemünket kvázi azáltal, hogy "elrontják" a gyerekek szórakozását. Ilyen tekintetben a Floridai álom mintha egy kicsit A Lego-kaland alapvető szellemiségét vegyítené az American Honey berendezkedésével, amelyben a fiatalok önfeledt boldogságáért szórítunk a helytelen értékítélettel és bűnös életszemlélettel rendelkező, mocskos white trash közösségben. A kevés pozitív szereplő közül egyértelműen kiemelkedik a Willem Dafoe által alakított Bobby, aki önös érdek nélkül is hajlandó tenni azért, hogy - saját magának és mások számára - a világ egy jobb hely legyen. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig sikerrel is jár, mert természetes, hogy nem lehet mindig mindenkinek a kedvére tenni, de ha valakivel tudunk azonosulni, akkor leginkább vele. Dafoe pazar játéka egyébként elengedhetetlen ilyen téren, sőt, sokak szerint itt nyújtja élete legjobbját az immáron 62 éves színész, ami nem is áll messze az igazságtól, még akkor sem, ha a film másik két főszereplője közül az egyik 6 éves, a másikat pedig az Instagram oldala miatt castingolták be, mert ők is tisztességgel megállják a helyüket a vásznon.
A Floridai álomba hihetetlenül könnyű beleszeretni, de kiszeretni sem olyan nehéz belőle, köszönhetően többek között az egyenetlen történetvezetésnek és a néhol már túlságosan bő lére eresztett cselekménynek. A legnagyobb gondot ugyanakkor az jelenti, hogy a kép tisztulásával egyre egyértelműbb lesz a dolgok kifutása, és azon az úton, amire rálép, Baker sem tud nagy újdonságot hozni, vagy váratlan és érdekes mozzanatokkal operálni. Egy bizonyos ponton túl a film meglehetősen rutinszerűnek érződik, ami éles kontrasztban áll a korábban látott, meseszerűen varázslatos képekkel. Lehet, hogy tudatos koncepcióról van szó, de az álomvilágban való mozgás sokkal jobban állt az egész alkotásnak, mint az elszegényedett floridai-motellét tényleges látleletének feldolgozása, és nem csak azért, mert izgalmasabb megragadni a gyermeki tudatlanságban, hanem mert eszköztárában, érzéseiben és elbeszélésmódjában is sokkal frissebb ez a koncepció, valamint a rendező gerilla megoldásihoz is jobban passzol.
